Nem tartoztam azok közé, akik 28 éve, azon a bizonyos június 19-én a kalapjukat dobálták az égbe, hallva, hogy az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarországot. De nem tartoztam azok közé sem, akik sírva fakadtak bánatukban.

Nem örültem, hogy szovjet katonák voltak az országban. Ésszel megértettem, hogy ha Németországban lehetnek amerikaiak, akkor Magyarországon és a többi környező országban lehetnek szovjetek. Ésszel, mondom, ésszel megértettem, hogy a második világháború utáni évtizedekben két világrendszer állt egymással szemben. Háború volt, még ha nem is forró háború, de hidegháború. Az eszközök voltak mások, nem a célok.

Érzelmileg már nem volt ilyen egyszerű. A szovjet katona is idegen katona. Sokévszázados történelmünk ismeretében tudható: nem jó, ha külföldi csapatok vannak magyar területen. És mindegy, hogy az török, osztrák, német vagy éppenséggel orosz.