Mit akar Kim Dzsongun?

Békét, biztonságot, hazája szuverenitásának elismerését, normális életet népének! Ez derült ki a Koreai Munkapárt Központi Bizottságának ülésén is, amelyre az év végén Phenjanban került sor.

A nyugati média felhorkant Kim Dzsongun kijelentésére: ha az USA nem hagy fel a KNDK elleni agresszív akcióival, ha továbbra sem hajlandók konstruktív módon tárgyalni és megoldásokat találni, a KNDK kénytelen lesz védelmi erejét erősíteni, és felkészülni arra, hogy bármely amerikai támadásra hatékony választ adjanak.
Szóval, mit is akar Kim Dzsongun? Békét, biztonságot, hazája szuverenitásának elismerését, normális életet népének! Túl sok? Miért lenne sok? Ez a minimum, amit bármely felelős államférfi el akar érni.

Mit ad cserébe? Békét, biztonságot, mások szuverenitásának elismerését, a lehetőséget, hogy minden nép a saját akarata és lehetőségei szerint fejlödjön.
Na és a rakéták, az állítólagos észak-koreai atomfenyegetés, amiről annyit beszélnek Nyugaton? Vagy a legfrissebb kijelentések? A rakéták árnyékában lehet hinni Kim Dzsongunnak?

Az elmúlt két évben a világ megismerhette a KNDK vezetőjét. Idegen pályán, újságírók hada előtt többször is találkozott Trump amerikai elnökkel. Mindenki láthatta az észak-koreai vezető mozgását, szokásait, kitapasztalhatta nyelvtudását, intelligenciáját és műveltségét. A nyugati média kénytelen volt elismerni, hogy nem egy „emberevő diktátorral” áll szemben, hanem egy államférfival, aki bármelyik nyugati kollégájával felveheti a versenyt.
Láthatták, hogy fiatal. Trump kétszer idősebb nála, és nyilvánvalóan nem ő Amerika jövőjének megtestesítője. Kim Dzsongun jó időben lett a KNDK vezetője, és megvan a lehetősége, hogy legalább olyan soká irányítsa népét, mint egykor nagyapja, Kim Irszen. Ő a jövő embere.

Miért akarná akkor önpusztító háborúba sodorni hazáját és önmagát is? A Nyugat azt is láthatta, hogy Kim Dzsongun gondolkodó politikus. Tudja, hogy akármennyi rakétája is van a KNDK-nak, nem indíthat atomháborút sem az USA, sem Japán, sem más ellen. Dél-Korea ellen lehetne, de józan ésszel senki sem hiheti el, hogy egy koreai ember atomfegyvert vetne be saját honfitársai, a dél-koreai emberek ellen. Kim Dzsongun nem lerombolni akarja Dél-Koreát, hanem egyesíteni Északot Déllel.

És a nagy hadsereg? Az semmi? Nem, nem semmi. Csakhogy akármekkora is a Koreai Néphadsereg, nem alkalmas arra, hogy partra szálljon az USA-ban, Japánban. Dél-Koreát nem tenger választja el, csak egy demarkációs zóna, oda könnyebb lenne az út. 1953-ban egyszer Szöulig jutottak az északi csapatok, és ha az USA nem száll be a háborúba ki Li Szin Man dél-koreai diktátor oldalán, akkor most is ott lennének.


De Kim Dzsongun nem akar háborút indítani, sem nukleáris háborút, se hagyományosat. Azt is tudja, hogy egy ilyen háborúban sem Kína, sem Oroszország nem lenne szövetségese. Kim Dzsongun azt akarja, hogy hagyják békén a KNDK-t, ismerje el az USA jogát az önálló, szuverén létezésre.

Hogyan lehet ezt elérni? Kim Dzsongun megértett valamit nagyon fontosat. Tudja, hogy az USA-ra egyetlen dologgal lehet hatni, erővel. Az USA ellen a szép szavak, ígéretek, ideológiák nem használnak. Ha van erőd, oda figyel rád, ha nincs, akkor könyörtelenül leigáz.

Kim Dzsongun felismerte azt is, hogy az USA olyan háborút szeret, ahol az ellenség nem lő vissza. Valahogy úgy, mint Hitler katonái, akik 1940-ben lerohanták Nyugat-Európát. A francia katona néhány hazafias jelszó után megadta magát, és hazament, hogy otthon segítse a rokonok szállodáját, éttermét, amelyek a megszálló német hadseregnek tették széppé a franciaországi tartózkodást.

Amerika irányítható rakétákkal, drónokkal, a legmodernebb technika minden eszközének bevetésével, de emberáldozat nélkül szeretne győzni. Ha Amerika elveszíti a „fiúkat”, ahogyan az amerikai zsargon mondja, otthon kitör a balhé. A vietnami háború annak idején majdnem megrengette az amerikai kapitalizmust. Minden amerikai elnök retteg a gondolattól, hogy élő erőt, katonákat áldozzon fel.

Kim Dzsongun a Koreai Munkapárt ülésén azt is kimondta, hogy a KNDK nem engedi átverni magát. Az USA az elmúlt két évben úgy akarta rábírni a KNDK az atompotenciál feladására, hogy semmit sem adott, legfeljebb ígéreteket a jövőre. Így nem lesz megegyezés!

Kim Dzsongun nem fenyegeti az USA-t, csak világosan tudtukra adta, hogy a Koreai Néphadsereg katonái visszalőnek, ha megtámadják az országot. És tudtukra adta azt is, hogy a KNDK nem bízza a dolgot a véletlenre, mindent megtesz védelmi iparának fejlesztésére, a fegyveres erők erősítésére. Sokba kerül? Igen, sokba, de kerül, amibe kerül, az ország függetlensége mindennél fontosabb.


A Nyugat nyilván megértett még valamit, bár erről félnek nyíltan beszélni. Megértették, hogy Kim Dzsongun nem vehető meg. Ő nem Gorbacsov, akinek Bush és Kohl biztos egyéni túlélést, polgári jólétet ígért, ha feladja a Szovjetuniót vagy legalábbis nem akadályozza azokat, akik a szocialista Szovjetunió helyébe kapitalista Oroszországot képzeltek. A KNDK vezetőjét nem lehet megvenni.

De miért ragaszkodik a KNDK foggal-körömmel a szuverenitáshoz, a függetlenséghez, egy olyan világban, ahol egyre nagyobb a kölcsönös függőség, az integráció igénye, ahol a nemzetek feletti intézmények vesznek át nemzeti hatásköröket?

Nos, Korea népe 1910 és 1945 között átélte a japán gyarmatosítás minden szenvedését. A japánok leraboltak mindent, amit lehetett, irtották a koreai nyelvet, a kultúrát, igyekeztek kiirtani mindent, amit az önálló nemzet jelent. A japánok után jöttek az amerikaiak, akiknek nem sikerült ugyan gyarmattá tenni Koreát, de porig romboltak mindent. Melyik más nemzetnek jutott ilyen sors? Senki sem kérdőjelezheti meg a koreai nép, a KNDK tisztességes szándékát saját függetlenségének megvédésére.

De hogy jön ide a szocializmus? Nos, nagyon is közvetlenül. A szocializmus összefogja a társadalmat. Megtanítja az embereket a szolidaritásra, egymás támogatására. Megtanítja őket arra, hogy az egyéni boldogulást néha alá kell rendelni a közösség érdekeinek.

A szocialista társadalom jelentette azt a bázist, amelyre a Szovjetunió a második világháborúban támaszkodhatott, amiből erőt merített, ami győzelmének feltétele volt. A szocialista társadalom adott erőt a kínai, a kubai, a vietnami népnek, hogy sikerrel védje meg nemzeti szuverenitását és egyben a szocialista társadalmat.

Ahol a szocialista társadalmat külső erőknek sikerült szétzilálni, ahol az embereket meggyőzték, hogy a kapitalizmus jó, a szocializmus meg rossz, ott többnyire a nemzeti függetlenség is veszélybe került. Jelcin Oroszország a Nyugat kiszolgálójává vált. Az egykori szocialista országok Kelet-Európában áttértek a kapitalizmus útjára, s formálisan szuverének is. A gyakorlatban viszont élet-halál küzdelmet folytatnak azokkal szemben, akik a nemzetek Európája helyett európai birodalmat akarnak.


Persze, felmerül a kérdés, hogy milyen szocializmus van a KNDK-ban? Még a nyugati kommunista pártok egyike-másika is úgy véli, hogy annak, ami Észak-Koreában van, semmi köze a szocializmushoz.

Mit válaszolhatunk? Nos, a nyugati kommunista pártok soha életükben nem építettek szocializmust. Soha nem kellett országaikat az USA és a tőkés világ agressziója ellen mozgósítani. Soha nem kellett azon törni a fejüket, hogy miből adjanak enni a népnek, ha a tőkés világ a szankcióival mindentől elzárja őket. Soha nem voltak az észak-koreai kommunisták, a KNDK vezetőinek helyzetében.

Fejlett gazdasági háttérrel, a nyugati polgári demokrácia hagyományainak árnyékában könnyű kitalálni képleteket, hogy milyen az ideális szocializmus. Könnyű számon kérni a koreai népen, hogy náluk nem olyan a szocializmus, mint amilyennek nyugaton elképzelik.

A Koreai Munkapárt a szegénység általunk szinte elképzelhetetlen mélységéből emelte fel a koreai embereket. Munkát, ennivalót, tanulási lehetőséget biztosított és biztosít minden embernek. Mindig annyit, amennyit az ország megengedhet, de mindig egy kicsit többet. Szocializmust építenek, olyan társadalmat, ahol nem a pénz számít, hanem az emberek érdekei. Ahol a hatalom nem a monopóliumok, hanem a nép kezében van. Ha nem így lenne, ha a koreai népnek nem kellene a szocializmus, a Koreai Munkapárt aligha ünnepelhetné ebben az évben megalakulásának 75. évfordulóját.

A világ kommunista és munkáspártjai helyesen döntöttek, amikor elfogadták a Koreai Munkapárt meghívását és a Kommunista és Munkáspártok 22. Nemzetközi Találkozóját a KNDK, egy szocialista ország fővárosában tartják.

A Magyar Munkáspárt szívvel-lélekkel támogatta ezt a döntést. Kötelességünk segíteni a szocialista Korea harcát, úgy, ahogyan hét évtizede, a koreai háború idején elődeink tették.

Szólj hozzá!