Volt egyszer egy háború

Volt egyszer háború, nem az Óperenciás tengeren túl, hanem itt, a közvetlen közelünkben, Jugoszláviában. 21 esztendeje annak, hogy a NATO 19 tagországa, köztük Magyarország, háborút indított Jugoszlávia ellen.

A jugoszláv vezetést azzal vádolták, hogy tömeggyilkosságokat követtek el Koszovóban, meggyalázták az albán kisebbséget. A vádakról idővel kiderült, hogy körülbelül annyira igazak, mint az Irak ellen felhozott vádak. Irakban nem találtak tömegpusztító fegyvereket, pedig nagyon keresték az amerikaiak is, az angolok is. Koszovóban meg nem találtak tömegsírokat, pedig nem kevesebb intenzitással kutatták.

De hát nem is ez volt a lényeg. Jugoszlávia az utolsó láncszem volt a nyugati világ rendszerváltó terveiben. Magyarország, Csehország, Lengyelország gyorsan megadta magát, nagyobb bonyodalom nélkül megdöntötték a szocializmust. Jugoszláviát szétszedték, egymás után választották le a tagországokat, ami nem volt különösebben nehéz, hiszen történelmi léptékkel mérve nagyon keveset éltek együtt.

Szerbia azonban nem adta meg magát. Szerbia, amely talán az egyetlen ország a világon, amelynek területe folyamatosan változott a történelem során. Hol itt volt, hol ott volt, de akárhol is volt, a szerb nép hazájaként védte. Milošević elnököt sokan nem szerették a szerbek közül, talán a szocializmust sem, de a függetlenséget igen. Nem adták meg magukat a töröknek, nem tértek át a muzulmán hitre. Nem adták meg magukat az Osztrák-Magyar Monarchiának, pedig a monarchia legtávolabbi városa Zemun volt, a mai Belgrád elővárosa. Nem lettek katolikusok. Nem adták meg magukat Hitlernek sem, pedig iszonyatosan sok vérbe került. Nem feküdtek le Sztálinnak sem, vállalták a kiátkozást a szocialista világból.

Nem adták meg magukat a globalizáció zászlajával hódító amerikaiaknak sem. A nagy Amerika ezért indított háborút, Európában először a második világháború után. A modern technika minden eszközét bevetették a szerb nép ellen. Nem a katonákat kellett megsemmisíteni, a szerb nép ellenállását kellett megtörni.

A szerb nép ezúttal sem engedett, de gyengék, megvásárolhatóak a legelszántabb népben is vannak. A németbarát miniszterelnök Đinđić kiadta a tőkés világnak a legendás elnököt, Slobodan Miloševićet. Ahogy mondani szokás, Isten nem ver bottal: a miniszterelnököt Belgrádban, a nyílt utcán agyonlőtték. Milošević elnökkel Hágában végeztek fogvatartói. Nem engedhették meg maguknak a bírósági tárgyalást, mert kiderült volna az igazság, Milošević igazsága, a szerb nép igazsága.

Koszovót, az ősi szerb földet azóta kitépték Szerbiából. Szomszédjainak nagy részét már felvették a NATO-ba. A NATO a közeli Pápára telepítette hadászati légiszállító eszközeit. Jó, ha a közelben vannak, és gyorsan és sok katonát, fegyvert képesek szállítani az új hadszínterekre.

Magyarország két héttel a NATO agresszió kezdete előtt lépett a NATO-ba. Világos volt, hogy a területünk kell. A magyar politikai elit súlyos döntést hozott, amelyhez hasonlót egyszer-kétszer kell meghozni egy évszázadban. A döntés tragikus következményekkel járt. Magyarország a 20. században másodszor részese lett egy olyan háborúnak, amelybe soha sem lenne szabad belépni: a szomszédok elleni háborúba. A magyar kormányok besöpörték a nyugati világ bókjait, és még szorosabban a NATO-hoz, az USA, a nyugati tőkéhez kötötték Magyarország sorsát. A magyar tőkésosztály uralkodni akart a balkáni térségben, még a háborút is vállalta. De nem nyert, hanem veszített. Trianont nem tették jóvá, a magyar nemzeti törekvések – eltérően a cseh, lengyel, horvát, román és más törekvésektől – nem valósultak meg. Volt egyszer háború, volt egyszer egy történelmi helyzet, amelyben a tőkés Magyarország új elitje leszerepelt.

Szólj hozzá!