Miért szocializmus a kínai sajátosságú szocializmus?

Szerző: Zhu Jiamu (朱佳木), professzor, a Kínai Társadalomtudományi Akadémia korábbi alelnöke. Jelen cikk a 2019. novemberében, a 10. Szocialista Világfórumon elhangzott előadás rövidített változata.

A Kínai Népköztársaság megalakulásának 70. évfordulóján Hszi Csin-ping, a Kínai Kommunista Párt főtitkára ismét megüzente az egész világnak: A szocialista Kína ma büszkén áll a világ keleti oldalán, és tovább viszi a kínai sajátosságú szocializmus ügyét.
Egyes hazai és külföldi vélemények egy ideje kételyeket ébresztenek azzal kapcsolatban, hogy valóban szocializmus-e az, ami Kínában történik. Egyesek „tőkés szocializmust” emlegetnek, mások „államkapitalizmusról” beszélnek. Hszi Csin-ping világosan megfogalmazta: „a kínai sajátosságú szocializmus semmi egyéb, mint szocializmus.”
A marxizmus szerint egy ország társadalmi rendszerének jellegét a gazdasági alap és a felépítmény együttesen határozza meg. Ma egy rendszer attól kapitalista vagy szocialista, hogy a tőke érdekeit szolgálja vagy a társadalom, az emberek érdekeit.
A reform és nyitás, azaz az 1978 előtti kínai szocializmus és a mai kínai sajátosságú szocializmus közötti legnagyobb különbség az, hogy a mai rendszer lehetővé teszi a hazai és külföldi magántőke jelenlétét a gazdaságban, a törvényes keretek között ösztönzi a magántőke tevékenységét és lehetővé teszi, hogy az állami tulajdonú, azaz az egész nép tulajdonát képező állami vállalatok tőkés vállalkozásként jelenjenek meg a piacon. Ez azonban nem változtatja meg a társadalom szocialista jellegét.

Egy:

A kínai sajátosságú szocializmus lehetővé teszi a magántőke jelenlétét és fejlődését, de a gazdasági rendszer fő pillére a társadalmi tulajdon. A mai rendszer lehetővé teszi a különböző tulajdonformák egymás melletti létezését, de nem engedi meg a magántulajdon dominanciáját, azaz vezető szerepét.
Egyesek szerint nem lehet a társadalmi tulajdon meghatározó jellegéről beszélni, ha a magántőke részesedése a kínai GDP termelésében meghaladja az 50 százalékot. Aki ezt állítja, megfeledkezik a politikai gazdaságtan egyik alaptételéről, miszerint egy tulajdonforma meghatározó jellege attól függ, hogy ellenőrzi-e, meghatározza-e az egész gazdaságot vagy sem. 1978 óta többször módosították a kínai alkotmányt, de a 6., 7., 9. és 10. cikkely változatlan. Ez kimondja, hogy a „Kínai Népköztársaságban a szocialista gazdasági rendszer alapja a termelőeszközök társadalmi tulajdona.” Továbbá kimondja, hogy „az állam garantálja az állami tulajdonú gazdaság működését.” Nem kevésbé fontos az alkotmány azon cikkelye, amely szerint „a természeti kincsek, a nyersanyagkészletek, a folyók, tengerek, tavak, erdők és hegységek, a sivatagok állami, azaz össznépi tulajdonban vannak.”
Kínában a gazdaság meghatározó vállalatai, a földet és más természeti forrásokat hasznosító vállalatok ma is mind állami kézben vannak. Ugyancsak állami vállalatok irányítják a pénzügyi szférát, a közlekedést, a hírközlést és az energiaszektort.
Ugyanakkor látni kell, hogy Kína számos reformlépést tett az állami tulajdonú vállalatok irányításának és hatékonyságának javítására. Ezek közé tartozik egyebek között az is, hogy az állami vállalatoknál is fokozatosan bevezettük a részvényrendszert, lehetővé tettük a vegyes tulajdont, azaz különböző tulajdonformájú vállalatok hozhatnak létre új vállalatokat. Az állami vállalatok irányítására bevezettük az igazgatótanács-felügyelő bizottság- menedzsment modellt. Lehetővé vált az állami vállalatok és beruházási magáncégek közös fellépése. Az állami tulajdonú vállalatok menedzsmentjét elválasztottuk a minisztériumoktól. Ezek az intézkedések az állami vállalatok erősítését és javítását szolgálják.

Kettő:

A kínai sajátosságú szocializmus lehetővé teszi azt is, hogy a magántőke kiemelkedő képviselői minden szinten bekapcsolódjanak a népi kongresszusok és politikai konzultatív szervek munkájába. Ugyanakkor a kínai sajátosságú szocializmus nem engedi meg, hogy a magántőke önálló politikai szervezeteket hozzon létre és bármilyen formában is részt vegyen az államhatalom gyakorlásában.
Hszi Csin-ping kijelentette: „Egy ország politikai rendszerét a gazdasági alapja határozza meg.” Ez a történelmi materializmus alaptétele. Kifejezi, hogy bármely ország politikai felépítményét, pártrendszerét végső soron a gazdasági alap jellege határozza meg.
Kína pártpolitikai rendszere nem a politikai pártok váltógazdálkodására épül, hanem a politikai pártok együttműködésére és konzultációjára a Kínai Kommunista Párt vezető szerepe mellett. A hadsereget a Kínai Kommunista Párt irányítja, és nem lehet szó semmilyen „nacionalizálásról”. Mindennek az alapját az adja, hogy a kínai sajátosságú szocializmusban az össznépi tulajdon képezi a gazdasági fő pillérét.
Ez a gazdasági alap teszi lehetővé, hogy a nép alapvető érdekei következetesen érvényesüljenek és egyúttal megakadályozza, hogy bármely politikai erő megakadályozza a népi érdekek érvényesítését. Ilyen gazdasági alapra csak egy fajta politikai rendszer és pártpolitikai rendszer épülhet, ez pedig a népi-demokratikus diktatúra, amelyet a munkásosztály vezet a munkásság és a parasztság szövetsége alapján. A rendszer vezető ereje pedig a Kínai Kommunista Párt, amely kifejezi a nép többségének alapvető érdekeit és együttműködik más demokratikus pártokkal.
A kínai sajátosságú szocializmusban is lehetnek eltérő, egymással ütköző érdekek. A társadalmi tulajdon meghatározó szerepe azonban nem teszi lehetővé, hogy ezek az eltérő érdekek alapvető érdekütközéshez vezessenek. Nem teszi lehetővé azt sem, hogy olyan ellenzéki érdekcsoportok jöjjenek létre, amelyek szemben állnak a nép alapvető érdekeivel. Kizárja azt is, hogy az érdekcsoportok politikai pártokat szervezzenek az össznépi érdekeket megtestesítő Kínai Kommunista Párttal való versengésre és a hatalom megszerzésére.
Egyesek azt mondják, hogy a kommunista párt ilyen jellegű vezető szerepe „antidemokratikus”. Az ilyen vélemények képviselői „univerzális értéknek” tekintik a többpárti választásokat és az egy ember-egy szavazat elvet, amelyek a tőkés országokban működnek, és kijelentik, hogy demokrácia csak ott van, ahol ezek az elvek érvényesülnek. Csakhogy sok nyugati gondolkodó is elismeri, hogy a nyugati rendszerek az egyes pénzcsoportok manipulációjának eszközei.
A választás, mint intézmény természetesen a szocialista demokráciában is jelen van. De nem úgy, mint maga a demokrácia, hanem mint a demokrácia érvényesítésének egyik eszköze. Kínában a demokrácia más, sokkal fontosabb formái is érvényesülnek. A párt-és állami vezetők rendszeresen találkoznak az emberekkel, ellenőrzik a helyi szervek munkáját, a társadalom legkülönbözőbb csoportjaival megvitatják a politika fő kérdéseit, figyelembe veszik az emberek panaszait és javaslatait.
A Kínai Kommunista Párt vezető szerepe nem „egypárti diktatúra”, hanem az emberek, a nép alapvető érdekei kifejezésének és érvényesítésének eszköze, a népi demokrácia megtestesítője. Ez a demokrácia hatékonyabb, mint bármely tőkés ország profitorientált „demokráciája”.
(Folytatás következik)

Szólj hozzá!