A választási harc szükséges, de nem elégséges

150 éve, 1870. április 22-én született Vlagyimir Iljics Lenin, az orosz és a nemzetközi munkásmozgalom kiemelkedő személyisége, az oroszországi kommunista mozgalom alapítója. Az 1917-es forradalom vezetője, Szovjet-Oroszország kormányfője, az ember, aki megváltoztatta a 20. századot. Lenin szellemi fegyvert adott a dolgozó tömegek kezébe. Megtanította őket, hogyan kell pártot szervezni, miként kell a forradalmat győzelemre vinni, hogyan kell irányítani a munkások és parasztok államát. A tőke számára ezek életveszélyes tanok, ezért üldözi, irtja őket. Mi bemutatjuk a lenini örökséget, ez a mi fegyverünk.
Idézzük fel ma Lenin 1919-ben írt „Az alkotmányozó gyűlési választások és a proletárdiktatúra” című írásának néhány részletét!

Az 1917. novemberi alkotmányozó gyűlési választásoknak és az oroszországi proletárforradalom 1917 októberétől 1919 decemberéig végbement fejlődésének összehasonlítása lehetővé teszi, hogy következtetéseket vonjunk le minden kapitalista ország burzsoá parlamentarizmusára és proletárforradalmára vonatkozólag. Kíséreljük meg röviden kifejteni vagy legalább vázolni a legfontosabbakat e következtetések közül.

1. Az általános választójog annak a fokmérője, hogy a különböző osztályok mennyire érettek, mennyire értik meg feladataikat. Megmutatja, hogy a különböző osztályok mennyire hajlandók megoldani feladataikat. Ezeknek a feladatoknak a megoldása nem szavazással, hanem az osztályharc valamennyi formájában történik, a polgárháborút is beleértve.

2. A II. Internacionálé szocialistái és szociáldemokratái a vulgáris kispolgári demokrácia álláspontján állnak, osztják ennek azt az előítéletét, hogy szavazással meg lehet oldani az osztályok harcának fő kérdéseit.

3. A forradalmi proletariátus pártjának részt kell vennie a burzsoá parlamentarizmusban, hogy a választások és a parlamenti pártharcok útján felvilágosítsa a tömegeket. De, aki az osztályok harcát a parlamenten belüli harcra korlátozza, vagy ez utóbbit a legmagasabb, döntő, a harc többi formáit maga alá rendelő harcnak tartja, az ténylegesen a burzsoáziához pártol át a proletariátussal szemben.

4. Ily módon pártolnak át ténylegesen a burzsoáziához a II. Internacionálé összes képviselői és hívei, valamint a német úgynevezett „független” szociáldemokrácia összes vezérei, amikor szóban elismerik ugyan a proletariátus diktatúráját, valójában azonban propagandájukkal azt akarják elhitetni a proletariátussal, hogy előbb el kell érnie a lakosság többségének formális akaratnyilvánítását a kapitalizmusban (vagyis meg kell szereznie a szavazatok többségét a burzsoá parlamentben), s csak azután mehet át a politikai hatalom a proletariátus kezébe.

Amikor a német, független szociáldemokraták és a rothadt szocializmus más hasonló vezérei ebből a tételből kiindulva a „kisebbség diktatúrája stb.” miatt sopánkodnak, ezzel csak azt árulják el, mennyire nem értik meg, hogy ténylegesen még a legdemokratikusabb köztársaságokban is a burzsoázia diktatúrája uralkodik, mennyire nem értik, mik a feltételei annak, hogy a proletariátus osztályharca megsemmisítse a burzsoáziának ezt a diktatúráját.

5. Ez az értetlenség a következőkben nyilvánul meg a leginkább: megfeledkeznek arról, hogy a burzsoá pártok uralmukat jórészt a néptömegek megtévesztésének, a tőkés elnyomásnak köszönhetik, amihez hozzájárul még a kapitalizmus lényegét illető önámítás, az elsősorban azokra a kispolgári pártokra jellemző számítás, amelyek az osztályharcot rendszerint az osztályok kibékítésének többé-kevésbé burkolt formáival akarják helyettesíteni.

„Először még a magántulajdon fennmaradása mellett, vagyis a tőkés hatalom és elnyomás fennmaradása mellett a lakosság többsége támogassa a proletariátus pártját” – s csak akkor veheti át és köteles átvenni a hatalmat ez a párt” – mondják a kispolgári demokraták, valójában a burzsoázia szolgái, akik szocialistáknak nevezik magukat.

„Először döntse meg a forradalmi proletariátus a burzsoáziát, törje le a tőkés elnyomást, zúzzák szét a burzsoá államgépezetet, s akkor a proletariátus, miután kivívta a győzelmet, gyorsan megnyerheti a dolgozó nem proletár tömegek többségének rokonszenvét és támogatását, kielégítve őket a kizsákmányolók számlájára” mondjuk mi. Az ellenkezője ritka kivétel lesz a történelemben (sőt a burzsoázia még az ilyen kivétel esetén is polgárháborúhoz folyamodhat, amint ezt Finnország példája mutatta).

6. Vagy más szavakkal: Először kötelezzük magunkat, hogy elismerjük az egyenlőség vagy a következetes demokrácia elvét a magántulajdon és a tőkés elnyomás fennmaradása mellett (vagyis a tényleges egyenlőtlenséget formális egyenlőség mellett), és ezen az alapon törekszünk majd megszerezni a többség döntését – okoskodnak a burzsoák és szekértolóik, a kispolgári demokraták, akik szocialistáknak és szociáldemokratáknak nevezik magukat.

„Először a proletariátus osztályharca, meghódítva az államhatalmat, lerombolja a tényleges egyenlőtlenség pilléreit és alapjait, s ezután a kizsákmányolók fölött győzelmet aratott proletariátus elvezeti az összes dolgozó tömegeket az osztályok megszűntéséhez, vagyis ahhoz az egyedül szocialista egyenlőséghez, amely nem csalás.” mondjuk mi.

7. Minden kapitalista országban, a proletariátus vagy a proletariátusnak ama része mellett, amely tudatában van forradalmi feladatainak és képes harcolni azok megvalósításáért, ott vannak a dolgozó tömegek nagyszámú, öntudatlanul proletár, félproletár, félig kispolgári rétegei, amelyek a burzsoáziát és a burzsoá demokráciát (többek között a II. Internacionálé „szocialistáit”) követik, mivel a burzsoá demokrácia becsapta őket, mivel nem hisznek saját erejükben vagy a proletariátus erejében, mivel nincsenek tudatában annak, hogy legégetőbb szükségleteik a kizsákmányolók kisajátítása számlájára kielégíthetők.

A proletariátus élcsapata a dolgozók és kizsákmányoltak e rétegeiből kap szövetségeseket, akikkel együtt a lakosság szilárd többségét alkotja, de ezeket a szövetségeseket csak olyan eszköz segítségével tudja megnyerni, mint az államhatalom, azaz csak a burzsoázia megdöntése és államapparátusának összetörése után.

8. A proletariátus ereje bármely kapitalista országban hasonlíthatatlanul nagyobb, mint a proletariátusnak az egész lakossághoz viszonyított számaránya. Ez azért van így, mert gazdaságilag a proletariátus uralkodik a kapitalizmus egész rendszerének központján és ütőerén, továbbá mert a kapitalizmusban gazdaságilag és politikailag a proletariátus fejezi ki a lakosság óriási többségének igazi érdekeit.

Ezért a proletariátus, még ha a lakosság kisebbségét alkotja is (vagy ha a proletariátus öntudatos és igazán forradalmi élcsapata a lakosság kisebbségét alkotja is), meg tudja dönteni a burzsoáziát és ezután sok szövetségest nyerhet meg a félproletárok és kispolgárok ama tömegéből, amely sohasem fog eleve a proletariátus uralma mellett nyilatkozni, ennek az uralomnak a feltételeit és feladatait eleve sohasem fogja megérteni, hanem csakis további tapasztalatai alapján győződik majd meg a proletárdiktatúra elkerülhetetlenségéről, helyességéről, törvényszerűségéről.

9. Végül minden kapitalista országban mindig vannak igen széles kispolgári rétegek, amelyek elkerülhetetlenül ingadoznak a tőke és a munka között. A proletariátusnak, győzelme érdekében, először is helyesen kell kiválasztania a burzsoázia elleni döntő támadás pillanatát, számításba véve többek között a burzsoázia és kispolgári szövetségesei közötti széthúzást vagy szövetségük labilitását stb. Másodszor, a proletariátusnak győzelme után ki kell használnia a kispolgárság ilyen ingadozásait, hogy semlegesítse, megakadályozza a kizsákmányolók mellé állását, értenie kell ahhoz, hogy a kispolgárság ingadozásai ellenére bizonyos ideig tartsa magát stb. stb.

10. Hogy a proletariátus felkészüljön győzelmére, annak egyik elengedhetetlen feltétele a hosszan tartó, szívós, könyörtelen harc az opportunizmus, a reformizmus, a szociálsovinizmus és más efféle burzsoá befolyások és áramlatok ellen, amelyek elkerülhetetlenek, mivel a proletariátus kapitalista környezetben cselekszik.

Ha nem folytatunk ilyen harcot, ha előbb teljesen le nem győzzük az opportunizmust a munkásmozgalomban, szó sem lehet a proletariátus diktatúrájáról. A bolsevizmus 1917-1919-ben nem győzte volna le a burzsoáziát, ha előbb, az 1903–1917-es években nem tanulta volna meg, hogyan kell legyőzni és a proletár élcsapatpártjából könyörtelenül kiűzni a mensevikeket, vagyis az opportunistákat, a reformistákat, a szociálsovinisztákat.

És a legveszedelmesebb önámítás – alkalmasint a munkások egyszerű becsapása – most az, amikor a német „függetlenek” vezérei vagy a francia longuet-isták stb. szavakban elismerik a proletárdiktatúrát, de a valóságban az opportunizmusnak tett kisebb-nagyobb engedmények, az opportunizmussal való megbékülés, a burzsoá parlamentarizmus stb. régi politikáját folytatják.

Szólj hozzá!