A jövő a szocializmusé Lenin születésének 150. évfordulóján

150 éve, 1870. április 22-én született Vlagyimir Iljics Lenin. Az orosz és a nemzetközi munkásmozgalom kiemelkedő személyiségére, az oroszországi kommunista mozgalom alapítójára, az 1917-es forradalom vezetőjére, Szovjet-Oroszország kormányfőjére emlékezünk. Az emberre, aki megváltoztatta a 20. századot.

Lenin a kapitalizmus ellensége

A szocializmus évtizedeiben Lenin munkáit bárki olvashatta, életművét tanították az iskolában. Lenin-szobor szinte minden városban volt, nevét számos utca és tér viselte. Nemzedékek nőttek fel Lenin eszméivel.

A rendszerváltás során elvitték a szobrokat, átkeresztelték a köztereket. Az elmúlt harminc évben egyetlen Lenin-művet sem adtak ki, a régi kiadásokat már az antikváriumokban sem lehet megtalálni.

A tőkés világ civilizáltabb országaiban Marxot, mint filozófust és mint a kapitalizmus működését feltáró közgazdászt elismerik, vagy legalábbis megtűrik. Mifelénk, az egykori szocialista országokban Marx is tiltólistára került.

De Lenint minden tőkés kifejezetten gyűlöli. Nem véletlenül! Lenin volt az, aki valóra váltotta a dolgozó emberek évszázados álmát, legyőzte a tőkét, megdöntötte a pénz uralmát. Megvalósította Marx és Engels elképzeléseit, és működőképes szocializmust teremtett.

Lenin elfogadhatatlan a szociáldemokrácia számára is. Lenin harcolt a tőke ellen, a szociáldemokraták az egykori mensevikektől kezdve a mai szocialistákig, nem csak kiegyeznek a tőkével, de maguk is a kapitalizmus végrehajtói. Lenin szocializmust, dolgozói-népi hatalmat hirdetett, a szociáldemokraták a legtisztább kapitalizmus hívei. Abban különböznek minden más tőkés erőtől, hogy szándékaikat olyan hangzatos jelszavak mögé rejtik, mint „demokratikus szocializmus”, „szociális demokrácia”, vagy a manapság divatos „szociális Európa.”

A tőkés világ célja, hogy befeketítse Lenint, elhalványítsa életművét, elfeledtesse tanítását. Lenin szellemi fegyvert adott a dolgozó tömegek kezébe. Megtanította őket, hogyan kell pártot szervezni, miként kell a forradalmat győzelemre vinni, hogyan kell irányítani a munkások és parasztok államát. A tőke számára ezek életveszélyes tanok, ezért üldözi, irtja őket.

Lenin és mi

Harminc éve a Munkáspárt volt az az erő, amely vállalta Lenin szellemi örökségét. Nem volt könnyű döntés sem hazai, sem nemzetközi szempontból.
Saját elődjeinkkel kellett szembenézni, a szocialista korszak számos tételét kellett újragondolni. A szocializmus évtizedeiben a hatalmon lévő pártok szobrokat állítottak Leninnek, a mozgalom legendás, sőt misztikus személyiségévé tették, miközben egyre távolodtak az élő és harcoló Lenin eszméitől.

A lenini eszmék üldözése nem a rendszerváltáskor kezdődött. A Szovjetunió Kommunista Pártja már 1956-ban, a nevezetes XX. kongresszusán olyan döntéseket hozott, amelyek alapvető kérdésekben távolodtak el Lenin felfogásától. Az SZKP nézeteit sajnálatosan a magyar párt, az MSZMP is átvette.
Azóta is számos példa bizonyítja, hogy Lenin felfogása volt a helyes. Parlamenti úton nem lehet szocializmust teremteni, mert a tőkések sohasem engednék.

A szociáldemokráciával nem lehet stratégiai együttműködés, mert ők ma már egyértelműen és bizonyítotton a tőke oldalán állnak, de folyamatosan igyekeznek megtéveszteni a dolgozó tömegeket.

A békés egymás mellett élés nem azt jelenti, hogy az „emberiség közös értékei”, az „európai biztonság és együttműködés”, az „európai ház” és hasonló projektek alapján megadjuk magunkat a tőkének. A békés egymás mellett élés nem válthatja fel a világforradalom, a szocializmus világméretű győzelmének célját.

Az egykori európai szocialista országok pártjai, köztük az MSZMP is, formálisan nem szakítottak Leninnel, sőt Lenin neve alatt, Lenin-idézetekkel fogadtatták el politikájukat. Ugyanakkor a lenini eszmékhez való következetes ragaszkodást dogmatizmusnak nyilvánították. A pártok szellemi életében, sőt a politikai döntésekben egyre nagyobb szerepet kaptak a kispolgári, megalkuvó, a tőkével így vagy úgy, de megegyezésre törekvő erők.

Lenin a szocializmus utolsó évtizedében már terhessé vált azoknak, akiknek kevés volt a szocializmus, és a kapitalizmus felé kacsingattak.

Úgy gondolták, hogy a lenini eszmék feladásával megváltják a belépőjüket a kapitalizmusba. A szobrok, a képek, a külsőségek még megvoltak, de a lényeg eltűnt. A szocialista állam fokozatosan feladta a harcot a tőke ellen, és az eszméit feladó hatalmat könnyű volt megdönteni.

A volt szocialista országokban újjászülető kommunista pártoknak nincs könnyű dolguk. Nem a képzelt, misztifikált Leninhez kell visszatérniük, hanem a forradalmárhoz, a gondolkodóhoz, az újítóhoz. Nem tagadhatják meg a szocialista múltat, sőt a tőkések antikommunista támadásaival szemben védeniük kell. De képesnek kell lenniük egy új szocializmus programját felvázolni. Ez a mi dolgunk is, a Munkáspárt küldetése.

A nemzetközi munkásmozgalom számos pártja, elsősorban nyugat-európai „eurokommunista” pártok már a múlt század második felétől kezdve eltávolodtak Lenintől, 1917 eszméitől. Programjaikból kitöröltek mindent, amit Lenin mondott a munkáspártok feladatáról, a dolgozó nép hatalmáról, sőt a tőke elleni osztályharcról. A kelet-európai szocializmus összeomlása tovább fokozta a szellemi zűrzavart, és sok párt abban látta a menekülés lehetőségét, hogy megtagadja Lenint.

Az egykori „eurokommunista” pártok az elmúlt évtizedekben a tőke támogatásával létrehozták EU-konform szervezetüket, az Európai Baloldalt. A cél egyértelmű: álbaloldali jelszavakkal igyekeznek megnyerni azokat, akik már nem hisznek sem a konzervatívoknak, sem a liberálisoknak, sem pedig a szociáldemokratáknak. Ezeket a szavazókat akarják elvenni a tőke ellen következetesen küzdő kommunista pártoktól, és ezzel megakadályozni Európában a szocialista forradalom lehetőségét.

Más pártok ragaszkodtak Leninhez, de elfelejtették a legfontosabbat. A marxizmus élő eszmerendszer, amely a kor függvényében változik. Nem leszünk erősebbek, ha a lenini tételeket dogmákká változtatjuk. A marxizmus dogmatikus felfogása számos országban növelte e pártok elszigeteltségét.

Szerencsére a munkásmozgalom számos pártja nemcsak kitartott a marxi-lenini eszmék mellett, de megértette azt is, hogy Lenin eszmerendszere iránytű a kezünkben, az új utakat azonban magunknak kell megtalálni és bejárni. Hűeknek kell maradnunk a marxi-lenini alapelvekhez, de intellektuálisan nyitottnak kell lenni minden új iránt.

A lenini eszmék vállalása itthon sem volt egyszerű. A szocializmusban sok mindent leegyszerűsítve tanultunk. S amikor az új helyzetben kellett volna alkotóan alkalmazni a lenini eszméket, gyakran megtorpantunk, sőt kudarcot vallottunk.

Az idő múlásával pedig sokan elfelejtették azt, amit valaha tanultak. A Munkáspárt sok mindent tett azért, hogy tagjait új ismeretekhez juttassa, tanulásra biztassa, de pénz és kellő motiváció hiányában ez nagyon nehéz feladat, s kevés eredménnyel jár.

A mai nemzedékek agyát átmossa a tőkés iskola és média. Átírják, meghamisítják a történelmet. Szerencsére ennek ellenére vannak fiatalok, akik érdeklődnek a szocializmus eszméi, a Munkáspárt iránt. Az ő kötődésük a szocializmushoz elsősorban érzelmi alapokon nyugszik. Nekünk kell az érzésüket meggyőződéssé formálni. Többek között a lenini eszmék okos megismertetésével.

A Munkáspárt harminc éve vállalta, hogy a marxizmus-leninizmus szellemében újragondolja a magyar és a nemzetközi kommunista mozgalom százéves történetét.

Igyekszik megtisztítani a rárakódásoktól, megszabadítani a misztifikálástól. Elhatároztuk, hogy tanulunk múltunk tapasztalataiból.

Elhatároztuk, hogy nyitottak leszünk az új gondolatok iránt, csakúgy, ahogy Lenin is nyitott volt a maga korában. A valóságból fogunk kiindulni és nem illúziókból, ahogyan Lenin is tette.

Elhatároztuk, hogy a nemzetközi munkásmozgalomban is védjük a marxi-lenini eszméket. Nem adjuk fel a küzdelmet a tőke ellen. Hiszünk a dolgozó tömegek nemzetközi összefogásának erejében. Hisszük és tudjuk, hogy a jövő nem lehet más, mint a szocializmus.

Marxisták vagyunk?

Lenin életműve óriási, a kapitalizmus elleni harctól, a hatalom megszerzésén át a szocializmus működtetéséig terjed.

Ne engedjük, hogy könyvei a pártházak polcain porosodjanak! Olvassuk, tanuljuk, értelmezzük, alkalmazzuk Lenint!

Gazdag életművéből emeljük ki a legfontosabb elemeket, amelyekre bizton építhetünk ma is! Kezdetként határozzuk meg önmagunkat! Ha nem tudjuk, kik vagyunk, nem fogjuk tudni azt sem, hogy merre menjünk.

Lenin a 19. század végén, a 20. század elején lép a politika színpadára. Olyan korszakban, amikor jelentős változások mentek végbe a világban. A 19. századi kapitalizmus, amelyben Marx élt, már a múlté. A világot monopóliumok uralják, belépünk az imperializmus korába.

Lenin szembesül a kérdéssel: alkalmazható-e a marxizmus, a 19. századi nyugat-európai gondolkodás terméke a 20. században? Alkalmazható-e a fejletlen Oroszországban és általában a kelet-európai térségben?

Lenin válasza: igen, a marxizmus alkalmazható, mivel alaptételei tértől és időtől függetlenül érvényesek.

Lenin történelmi érdeme, hogy megvédte a marxizmust és bizonyította érvényességét a 20. században.

Marxista az, aki szerint a világ anyagi eredetű. Mivel nem istenek és más külső tényezők határozzák meg a világot, így az megváltoztatható.

Marxista az, aki elismeri, hogy a kapitalizmusban a munkás értéktöbbletet termel, amit a tőkés elsajátít, más szóval a tőkés azzal lesz gazdagabb, amit a munkástól elvesz.

Marxista az, aki elismeri a társadalmi osztályok létezését és a közöttük lévő osztályharcot, aki elismeri, hogy a munkásosztály csak a tőkések legyőzésével, a szocializmus megteremtésével valósíthatja meg alapvető érdekeit.

A kérdés mai is nagyon hasonló. Lehetünk-e marxisták a 21. században, az informatika, a transznacionális vállalatok korában? Ezt a kérdést viszont nekünk kell megválaszolni.

A mi válaszunk is: igen!

Az információs kor átalakítja a világot, de nem változtatja meg a kapitalizmus lényegét. Mivel nem változik meg a kapitalizmus lényege, a munkásmozgalom lényege sem változik, ez pedig a harc a tőke, a pénz uralma ellen. Lenin a 20. században védte a marxizmust. A 21. században ez a mi nagy és közös dolgunk.

Változik-e a marxizmus?

Lenin felveti azt a kérdést is, hogy a marxizmus változtatható-e a kor függvényében. Lenin válasza: igen! A marxizmus nem dogma, nem örök szabályok gyűjteménye, hanem egy gondolkodásmód. Az új kérdésekre új válaszokat kell adni, de összhangban a marxizmus alaptételeivel.

Éppen Lenin az, aki több ponton maga is változtat a marxi tanításokon. Felismeri, hogy a 20. században a kapitalizmus túllép a nemzeti kereteken, monopóliumok lépnek a hagyományos vállalatok helyére, létrejön a kapitalizmus új szakasza, az imperializmus. Kimutatja, hogy ebben a helyzetben az egyes tőkésországok fejlődése között lényeges különbségek lehetnek. Mivel a kapitalizmus egyenlőtlenül fejlődik, így a szocialista forradalom feltételei egyes országokban gyorsabban jöhetnek létre, mint másutt.

Marx és Engels azt vallották, hogy a szocializmus a fejlett országokban és egyszerre fog győzni. Lenin bizonyítja, hogy a szocializmus ott fog győzni, ahol a kapitalizmus a leggyengébb. Nem kell, sőt nem szabad megvárni, amíg más országokban is beérik a helyzet. Ahol adottak a szocialista forradalom feltételei, ott végre kell hajtani.

Lenin tétele arról, hogy a kapitalizmus láncolata a leggyengébb láncszemnél fog átszakadni, alapvető fordulatot jelentett. Lehetővé tette, hogy az orosz munkásmozgalom irányt vegyen arra, hogy a szocialista forradalmat egy országban is meg lehet valósítani és a szocializmus építése egy országban is lehetséges.

Merre fejlődik a mai kapitalizmus? A kapitalizmus válsága, amelyről jogosan sokat beszélünk, melyik ponton, melyik országban jut el oda, hogy a válságból forradalmi helyzet lesz? Ezek a ma kérdései, amelyekre alkotó módon kell válaszolnunk.

A munkásosztály a fejlett nyugati országokban szervezettebb, mint Európa keleti részén. A nyugati munkásmozgalom hátránya egyrészt az, hogy nincs életélménye a szocializmusról, nincs összehasonlítási alapja. Másrészt, a tőke ezekben az országokban több tapasztalattal rendelkezik a dolgozók manipulálására, és több pénzzel arra, hogy magasabb életszínvonallal elejét vegye a szociális forradalomnak.

Az elmúlt években új eszköz jelent meg a fegyvertárukban. A migrációt is arra használják, hogy megosszák a vezető tőkés országok munkásosztályát, aláássák antikapitalista harcukat.

Európa keleti része szegényebb, mint a Nyugat, és ez sokáig így is marad. A nyugati tőke ezt a térséget zsákmányolja ki. A térség országai zömében a NATO és az EU tagjai. Lehetséges-e egyáltalán ilyen körülmények között a szocialista forradalom?

A tőke elleni osztályharc ma még alacsony szinten van a kelet-közép-európai országokban. De a helyzet változik. A tőkés rendet ma sehol sem fenyegeti veszély a térségben, de a helyzet gyökeresen megváltozhat, ha háború törne ki, vagy összeomlana az EU, vagy újabb jelentős migránshullám indulna el.

A térség népei megélték a szocializmust, tudják, hogy milyen volt. Egyre többen értik meg, hogy a kapitalizmus átalakította életüket, de kiirtott sok mindent, ami jó volt, a biztonságot, a kiszámíthatóságot, a társadalmi szolidaritást. Sőt, a kapitalizmus – és ez igaz nemcsak a volt szocialista országokra – szétzúzza a közös emberi értékeket.

Nem véletlen, hogy a tőkés erők éppen ezekben az országokban teszik a legnagyobb erőfeszítéseket a néptömegek manipulálására. Államkapitalista eszközökkel tartják fenn a gazdaságok stabilitását, és akadályozzák, hogy a tőkés válság kezelhetetlen társadalmi konfliktusokat idézzen elő. Mindez párosul a nacionalizmus, a vallás, az antikommunizmus ideológiai eszközeivel.

Itt a legerősebb a liberalizmus támadása is. „Európai értékeket”, „európai minimálbért” ígérnek, a fasizmus emlegetésével igyekeznek félelmet kelteni, és elvonni a dolgozó tömegek figyelmét a tőke elleni harctól.

Nem tudjuk, hogy mikor inog meg a kapitalizmus térségünkben. De tudjuk, hogy meginoghat. Tudjuk, hogy a változás lehetőségére fel kell készíteni önmagunkat, pártunkat, a dolgozó embereket.

Út a hatalomba

A szocialista forradalom ma sehol sincs napirenden. A helyzet azonban változhat, sőt gyorsan változhat.

Mi a teendő addig, hogyan lehet küzdeni a polgári demokrácia viszonyai között?

A mai választási rendszerek azt a látszatot keltik, hogy a pártok között demokratikus verseny folyik, és az győz, aki jobban meggyőzi a választókat. Lenin mást mond: „az úgynevezett „modern demokrácia” …nem jelent mást, mint hogy szabad azt hirdetni, aminek hirdetése előnyös a burzsoázia számára.”

A polgári demokrácia intézményei, a választási rendszer, a média nem azért van, hogy a tőke ellenfelei bejussanak a hatalomba. Azért vannak, hogy megakadályozzák a tőkeellenes erők bejutását, másrészt, a tőke mellett álló erők versengését pedig olyan keretek között tartsák, amelyek biztosítják a tőkés rend stabilitását.

Ebből következik az is, hogy a tőke elleni harcot nem lehet csak a választási harcra korlátozni, még akkor sem, ha az sikeres. A Munkáspárt sohasem volt parlamenti párt, de az 1990-es években nagyon sok megye, városi, kerületi önkormányzatban
volt képviselőnk. Elveszítettük ezeket
a pozícióinkat. Nem csak azért, mert a magyar kapitalizmus stabilizálódott és átalakult a magyar társadalom szerkezete is. Azért is veszítettünk, mert nem volt tapasztalatunk a polgári demokrácia
működésében. Sok képviselőnk nem a Munkáspárt elvi politikáját képviselte, nem az őket megválasztó dolgozók érzéseit és érdekeit érvényesítette, hanem bekapcsolódott a tőkés pártok egymás közötti harcába. Sok helyütt tévesen az MSZP oldalára álltak. E közben elfeledkeztek az utcai harcról, az eszmei harcról, a fiatalokért vívott harcról,

Tudtuk Lenin figyelmeztetését: „aki az osztályok harcát a parlamenten belüli harcra korlátozza…az ténylegesen átpártol a burzsoáziához a proletariátussal szemben”. Tudtuk, de nem vettük komolyan, vagy nem tudtuk alkalmazni.

A polgári demokrácia diktatúrát jelent, a tőkésosztály uralmát a dolgozó tömegek felett. Harminc éve ez a diktatúra érvényesül Magyarországon.

A sajtószabadságot nem egyik vagy másik tőkés kormány vette el tőlünk, hanem a kapitalizmus. A parlamentbe nem egyik vagy másik csoport miatt nem jutunk be, hanem egyik sem érdekelt abban, hogy mi bejussunk.

Amikor ma a liberális erők a „diktatúra” ellen tiltakoznak, nem azért harcolnak, hogy a dolgozók legyenek a hatalom birtokosai. A tőkésosztály más csoportjaival szemben akarnak több befolyáshoz, több pénzhez jutni. Az egyik tőkés kormány lecserélése egy másik tőkés kormányra nem a dolgozó tömegeknek hoz demokráciát, hanem egyik vagy másik tőkéscsoportot juttatja hatalmi helyzetbe.

A média fontos eszköz, de a tömegeknek el kell jutniuk a változás szükségességének felismeréséig. Az út a munkahelyi küzdelmektől a szakszervezeteken át a kommunista pártokig vezet. Magyarországon, ahol a szakszervezetek a munkavállalók csupán 9-10 százalékát tömörítik, ahol ma még nincsenek nagy sztrájkok és tüntetések, ott még sok a tennivaló.

A Munkáspárt Lenin tanításaival összhangban részt vesz a választásokon. Nem jut be a parlamentbe, de az emberek megismerik a politikáját. Ahogy Lenin írja: „A forradalmi proletariátus pártjának részt kell vennie a burzsoá parlamentarizmusban, hogy a választások és a parlamenti pártharc útján felvilágosítsa a tömegeket.” Ezt tesszük.

A parlamenti harc, a parlamenti bejutás nem cél, hanem eszköz számunkra. A tőke elleni harcunk egyik eszköze.

Indulunk a választásokon, néhány helyen vannak önkormányzati képviselőink, de emellett kitelepüléseinkkel jelen vagyunk az utcai harcban. A Szabadsággal, az internetes eszközeikkel részt veszünk az ideológiai harcban. Annak tudatában kell építenünk a pártot, hogy a helyzet gyorsan változhat, s ami távoli program, pillanatok alatt harci feladatunkká válhat.

Tapasztalatunk itt is van, és nem is kevés. 1990 őszén a taxisok a benzinár emelése miatt blokád alá vették Budapestet. A fiatal magyar kapitalizmus megingott, de nem bukott meg. Részben azért sem, mert mi sem tudtunk ehhez a tömegmozgáshoz csatlakozni. Nem volt ilyen tapasztalatunk. Ahhoz, hogy támogassunk egy társadalmi akciót, bent kell lennünk, belülről kell ismernünk. És ami nem kevésbé fontos: meg kell tudni különböztetni a valóságos társadalmi elégedetlenséget a tőkés pártok által provokált akcióktól. Az előbbieket támogatnunk kell, az utóbbiakat le kell lepleznünk.

Milyen is a szocializmus?

Mindig nagy a kísértés, hogy részletesen vázoljuk fel az általunk ideálisnak vélt szocializmus képét. Lenintől itt is van mit tanulnunk. Mindent a maga idejében kell és lehet is megtenni. Lenin természetesen jóval 1917 előtt felvázolja, hogy mit jelent a szocializmus, miben különbözik a kapitalizmustól, illetve hogyan kell megdönteni a kapitalizmust.

Az Állam és forradalom című munkáját, amely a szocializmus államának feladatait fogalmazza meg, csak 1917 nyarán írja meg, röviddel az októberi forradalom győzelme előtt. Akkor volt rá szükség, és akkor lehetett látni a tényleges feladatokat. Sok mindent, amit Lenintől a szocializmusról tudunk, Lenin nem a forradalom előtt, hanem a forradalom után írja meg, elemezve és általánosítva a párt és a dolgozó tömegek tapasztalatait.

A szocializmusról ma már sok tapasztalat áll rendelkezésünkre. Ma már tudjuk, hogy hogyan jöttek létre a szocialista rendszerek 1945 után, hogyan működtek és hogyan buktatták meg őket. A sokféle tapasztalat közül elsősorban a Szovjetunió tapasztalatai ismertek. Sokkal kevesebb teret kap a többi volt szocialista ország tapasztalatainak ismertetése. Pedig volt Jugoszlávia, volt az NDK, volt Magyarország, melyek hasonlítottak egymásra, de mégsem voltak egyformák.

Lenin soha sehol nem mondta, hogy a szocializmusnak mindenütt egyformának kell lenni. A szocializmus alapvető ismérveit fogalmazta meg. Ez a feladatunk ma is, kiegészítve azokkal a tapasztalatokkal, melyeket Lenin még nem ismerhetett.

A hatalomnak a munkásosztály, a dolgozó osztályok kezében kell lenni. Ahol nem így van, ott nincs szocializmus. A tőke a saját hatalma megtartása érdekében korlátozhatja önmagát és sokféle szociális kedvezményt adhat a tömegeknek. Svédországban jobb volt a szociális ellátó rendszer, mint sok egykori szocialista országban, de ettől még nem volt szocializmus. A mai Magyarországon a liberálisok azzal támadják a konzervatív kormányt, hogy a „szocializmusba” viszik az országot a szociális kedvezményekkel. Erről szó sincs!

Lenin okfejtése világos: …a proletariátus nem döntheti meg a burzsoáziát, ha előbb nem hódítja meg a politikai hatalmat, ha nem szerzi meg a politikai uralmat, ha az államot nem alakítja át az „uralkodó osztállyá szervezett proletariátussá”. A szocialista forradalom győzelme után a munkásosztály a hatalmát a munkás-paraszt államon, a proletárdiktatúrán keresztül fejti ki. Lenin ezt alapvetőnek tartja. Aláhúzza, hogy aki az osztályharc elismerését nem terjeszti ki a proletárdiktatúra elismerésére, az egészen egyszerűen nem marxista.

A tulajdonnak a társadalom kezében kell lenni. Akkor beszélünk szocializmusról. Ez következik abból, hogy marxisták vagyunk. Marxistaként valljuk, amit Marx és Engels mondtak: „a kommunisták a mozgalom alapvető kérdéseként a tulajdon kérdését helyezik előtérbe, függetlenül attól, hogy ez a kérdés többé vagy kevésbé fejlett formát öltött-e.”

Lenin vallja, hogy a szocializmus akkor győzi le véglegesen a kapitalizmust, ha a munka nagyobb termelékenységét tudja biztosítani. Lenin így ír: „Ki fogjuk vívni a kommunista munka győzelmét!” Ez az egyik legfontosabb tétel, amiről gyakran megfeledkezünk.
Az elosztásban a szocializmus viszonylag könnyen tud eredményt elérni. A szocialista forradalom kezdeti időszakában elegendő elvenni a tőkésektől és odaadni az embereknek, de utána a társadalmi tulajdonban lévő gyárakkal, üzemekkel kell jobban termelni. A munka hatékonyabb szervezése történelmi feladat, amit nem mindenütt sikerült megoldani.

Lenin tanításainak fontos eleme a NEP, az úgynevezett új gazdasági politika. A NEP Lenin felfogása szerint azt jelenti, hogy a kommunista párt az államhatalom birtokában és a gazdaság fő kérdései feletti döntési jogot megtartva engedélyezi a tőkés magántulajdon működését és gazdagodását, a piaci szabályok alkalmazását.

„Ezt politikát azért neveztük el új gazdasági politikának, mert visszafordulást jelent. Most visszavonulunk, mintegy meghátrálunk, de mindezt azért tesszük, hogy…azután neki iramodva, még nagyobbat ugorjunk előre.” – írja Lenin a NEP bevezetése után.

Ma már önmagában nem az akkori NEP az érdekes, hanem az a tény, hogy a későbbiekben a NEP válik az európai szocialista ország reformintézkedéseinek kiinduló pontjává. A tőkés világ természetesen dicsőítette ezeket a reformintézkedéseket, mert minden lépés, ami eltávolított a szocializmustól, a tőke érdeke volt. Azt is tudjuk, hogy a reformok mögött sokszor a szocialista országok, így Magyarország liberális értelmisége és pragmatikussá vált vezetői rétege állt. Ez mind igaz. De a jövő szempontjából tanulságos tanulmányozni minden kísérletet, amely arra irányult, hogy a szocializmus a munka termelékenysége terén győzze le a kapitalizmust.

Ha szocializmusról beszélünk, nem lehet elmenni azon országok tapasztalatai mellett, ahol 1990 után is megmaradt a szocializmus. Tény, hogy Kínában, Vietnámban, Laoszban, Kubában, Koreában a szocialista forradalomért vívott harc összekapcsolódott a nemzeti függetlenségért vívott harccal, és ez olyan erőt adott, amellyel a kelet-európai rendszerek nem rendelkeztek. Ezt látnunk kell, de az önmagában kevés.

Látnunk kell, hogy ezek az országok a saját helyzetükből kiindulva tettek lépéseket a gazdaság felvirágoztatásra azzal a szándékkal, hogy a kapitalizmust gazdasági téren győzzék le. Látnunk kell azt is, hogy ezek az országok sajátos politikai rendszereket alakítottak ki, de nem kérdőjelezték meg a párt vezető szerepét. Látnunk kell azt is, hogy ezek az országok működőképesek.

Mi Leninnel együtt valljuk, hogy „a proletáriátus feakészüljön a győzelmére, annak egyik feltétele a hosszan tartó szívós, könyörtelen harc az opportunizmus, a reformizmus, a szociálsovinizmus és más efféle burzsoá befolyások ellen, amelyek elkerülhetetlenek, mivel a proletariátus kapitalista környezetben cselekszik.” Mi a marxista elveinkhez ragaszkodunk, ezen az alapon vizsgáljuk a világot.

De Leninnel együtt gondoljuk azt is, hogy a világot csak a tények alapján szabad megítélni, politikánkat a tényekre kell építeni. Az új iránt nyitottnak kell lennünk, az új kérdésekre új válaszokat kell adnunk. A marxizmus az iránytűnk, a kommunista mozgalom százéves tapasztalata a közös kincstárunk, amit hasznosítanunk kell és erőnkhöz mérten hozzá is tenni.

Szólj hozzá!