Menü Bezárás

Alba Regia

Az idősebbek emlékezhetnek az Alba Regia című magyar filmre, a magyar orvos és a szovjet felderítő lány szerelmére. A szovjet lány 1945 elején Székesfehérváron teljesített szolgálatot, bujkálva a németek által megszállt városban. Innen továbbította a híreket a fasiszta erőkről. Ebből a történetből kerekített filmet Szemes Mihály még 1961-ben. A film szinte sikerre volt ítélve. Nem sokkal az 1956-os események után kedvesen, emberien mutatta be egy magyar orvos és egy orosz katonanő kapcsolatát. A magyar orvos megszereti a szovjet katonalányt, és együtt harcolnak a fasizmus ellen.

A rendező a legjobb színészeket választotta. A hírszerző lány szerepét, aki a filmben Alba Regia fedőnéven dolgozik, az akkor 27 éves kitűnő szovjet színésznő, Tatyjana Szamojlova alakította. A mozit kedvelők ismerhették őt á a Szállnak a darvak című feledhetetlen szovjet filmből vagy éppenséggel az Anna Kareninából. A szovjet hírszerzőt bújtató és védelmező magyar orvost ki is játszhatta volna más, mint a kor egyik legelismertebb és legnépszerűbb művésze, Gábor Miklós.

A történet valóságos, Alba Regia létező személy. Valódi nevén, Marija Alekszandrovna Fortusz (1900-1980) a szovjet katonai hírszerzés legendás személyisége volt. 17 éves korától a kommunista párt tagja, részt vett az orosz polgárháborúban. A szovjet hírszerzés korán felfigyelt képességeire. 1936-ban hírszerzőként harcolt a spanyol polgárháborúban. 1941 júniusától a háború utolsó percéig a fronton van, többször megsebesült. A Székesfehérváron végzett munkájáért őrnaggyá, majd alezredessé léptették elő.

Marija Fortusz megírta visszaemlékezéseit is a magyarországi időkről. „Visszaemlékezéseim (Egy felderítő naplójából)” címen még 1982-ben jelent meg. Aki nagyon keresi, még antikváriumban fel-felbukkan.

1979 áprilisában ellátogatott Budapestre és találkozott Kádár Jánossal. Az egykori felderítő, akkor már idős asszony a felszabadulási ünnepségekre érkezett Magyarországra. „Tudja, Kádár elvtárs, a mi munkánkról kevesen tudtak” – mesélte. „Megkaptuk a feladatot és teljesítettük. Tudtuk, hogy a mi munkánktól sok ezer katona élete függ. Ekkor már a háború vége felé jártunk, nem messze Ausztriától és Németországtól. De azt is tudtuk, hogy még sok fiatal életet kell feláldozni a győzelemért.
Székesfehérvár és a Dunántúl felszabadításáért harcoltunk. A Budapest felszabadításáért vívott hadműveletben sikerült elfoglalni Székesfehérvárt. Január vége felé azonban a németek visszaszerezték. Az új német megszállás idején játszódott a mi kis történetünk. Aztán februárban felszabadult Budapest. Három hét hadműveleti szünet következett, amit a németek arra használtak, hogy a Dunántúlra hozzák át nyugatról a 6. SS-páncéloshadsereget. Ezek indítottak támadást. Utólag tudtam meg én is, hogy ez a támadás volt a német haderő utolsó »nagyoffenzívája«, Grossoffensive, ahogyan ők mondták. De már kár volt az áldozatokért. A németek soha többet nem tudták visszafoglalni a Dunántúlt, és hamarosan elesett Bécs, majd Berlin is”.

Kádár szeretettel hallgatta az egykori katona visszaemlékezését, tudva, hogy ezek az emberek tényleg életük legjavát adták a szovjet hadsereg győzelméért, ami nekünk, magyaroknak a németek kiűzését, a felszabadítást is jelentette. „És a szerelem?” – fordította meg Kádár a beszélgetés menetét. „Tudja, Kádár elvtárs, a szerelemnek a legritkábban volt helye a háborúban, ellenséges területen pedig szinte soha. Persze, ha a sors ’45 elején Székesfehérváron nem marcona németekkel hoz össze, hanem mondjuk a maguk Gábor Miklósával, ki tudja, mi lett volna belőle?”

Vélemény, hozzászólás?