A koronavírus és a kapitalizmus

Mostanság se szeri, se száma az olyan írásoknak, amely a koronavírus és a kapitalizmus összefüggéseit tárgyalják. Az nem kérdés, hogy az ember legyőzi a betegséget, és lesz gyógyszer, vakcina. A kérdés az, hogy milyen áron. Lapzártáig 2 millió ember kapta el a fertőzést, és 120 ezret is meghaladja azok száma, akik a betegségben haltak meg. Hány embernek kell még meghalnia?

A koronavírus egy betegség, ami ellen az ember harcol. A kérdés az, hogy a társadalom, amelyben élünk, segíti-e a mi harcunkat a betegség ellen, vagy nem segíti. Az érdekünk nyilvánvalóan az, hogy a társadalmi rendszer minden egyes embert segítsen abban, hogy ne kapja el a betegséget, vagy ha elkapta, élhesse túl a betegséget. De vajon segíti-e?

Máris itt elérkeztünk a kérdéshez, hogy mit jelent a koronavírus a kapitalizmus viszonyai között. A világ nagy része és harminc éve immáron mi is, tőkés társadalomban élünk.

Miben bűnös a kapitalizmus?

A Munkáspárt kapitalizmusellenes párt. Ez azt jelenti, hogy küzdünk a jelenlegi társadalom ellen, amely a tőke, a pénz uralmára épül, és olyan társadalmat akarunk, amelyben az emberek érdekei döntenek. Éppen ezért mi minden társadalmi jelenséget a dolgozó emberek, a nép, a többség szemszögéből vizsgálunk.

A kapitalizmus olyan társadalmi rendszer, ahol a gyárak, a bankok magántulajdonban vannak. A gazdaság működését a piac határozza meg, ami leegyszerűsítve annyit tesz, hogy arra van szükség, ami profitot, pénzt hoz, ami meg nem hoz, azt fel kell számolni. A kapitalizmusban a politikai hatalom a tőkésosztály kezében van, az állam, a média, a bíróság és minden más az ő érdekeiket szolgálja.

A koronavírust nem a kapitalizmus szülte, illetve kár belemenni összeesküvés-elméletekbe, és találgatni, hogy kinek hozhat hasznot egy betegség biológiai fegyverként való felhasználása. Utólag természetesen tudni fogjuk, hogy kik jártak jól azokkal a változtatásokkal, amelyek a járvány során, illetve annak nyomán megszületnek. Tudni fogjuk, de ez sem bizonyíték arra, hogy a járvány tudatos emberi akció volt társadalmi következmények kierőszakolására.

Maradjunk inkább két kérdésnél, amelyekkel ma szembesülünk. Az első kérdés az, hogy a kapitalizmus képes-e most megvédeni bennünket a betegségtől. A másik a jövőre vonatkozik. Milyen változásokat fog tenni a tőke annak érdekében, hogy a jövőben is fenntartsa a hatalmát? Tegyünk hozzá még egy népszerű kérdést: megmarad-e a kapitalizmus a koronavírus-járvány után?

A járványt nem akadályozták meg, de folyik a harc ellene

Kína látja el a világot arcmaszkokkal

Az első kérdésre nap mint nap kapjuk a választ. A tőkés rendszer intézményei nem voltak képesek megakadályozni a világjárványt, de a kirobbant járvánnyal felvették a harcot.
Jogos a kérdés, hogy miért nem tudta a kapitalizmus megakadályozni a járványt. Az USA és az EU országai, vagy Japán nem szegény országok, ahol se pénz, se egészségügy. Mivel ma még nincs ismert ellenszer, nincs megelőzést biztosító oltás, a járványt egyetlen eszközzel lehet megakadályozni. Ez pedig a betegség terjedésének akadályozása, különböző korlátozó intézkedések bevezetése.

Ma már tudjuk, hogy a tőkés országok kormányai és a tőkésvilág közös intézményei, mindenekelőtt az EU és a NATO, késve reagáltak. Ennek több oka van.

Egyrészt, egyes vezetők a WHO és a kínai hatóságok jelzései ellenére úgy ítélték meg, hogy az európai és amerikai tőkés rendszerek képesek megállítani a járványt. Ha úgyis megállítjuk, akkor minek sietni. Az ilyen tévedések emberéletekbe kerültek.

Másrészt, egyes tőkés kormányok tisztában voltak azzal is, hogy az államok nincsenek felkészülve óriási járványok gyors kezelésére, de ennek nyílt elismerését nem merték vállalni. Ebben az esetben ugyanis be kellett volna ismerni, hogy a liberális politika, „a piac mindent megold” szemlélet hibás, sőt káros volt. Melyik tőkés kormány vallaná be ezt önként?

Harmadrészt, a fő szempont a pénz, a profit volt. Minden korlátozás, a határok lezárása, a korlátozó intézkedések óriási anyagi veszteségekkel járnak. A tőke ezért abban volt érdekelt, hogy minden korlátozó intézkedést csak akkor hozzanak meg, amikor már nagy a baj, és nincs más megoldás.

A járvány terjedésében kritikus határnak számít az, ha már három személy belehal a betegségbe. Olaszországban február 25-én érték el ezt a határt. A nyilvános rendezvények betiltását azonban csak 9 nappal később rendelték el. Az iskolákat is csak 9 nap múlva zárták be. A nem alapvető fontosságú üzletek bezárásával 14 napot vártak.

Franciaországban azonnal lefújták a nyilvános rendezvényeket, de az iskolákat, üzleteket csak 14 nap elteltével zárták be. Németország március 12-én érte el a három elhalálozást, de az iskolák további 3 napig szabadon működtek és 8 napon át minden nyilvános rendezvényt is meg lehetett tartani.

Más kapitalista országok már tanultak az olasz, francia, spanyol, német tapasztalatokból. Magyarországon március 21-én volt a kritikus határ. Akkor azonnal meghozták az iskolákat, a rendezvényeket érintő korlátozásokat, majd következtek az ismert intézkedések. Hasonlóan járt el Ausztria, Csehország és több más ország is.

Tőkés egészségügy: a pénz a legfontosabb, nem az ember

Európa karanténba vonult

A csata egyik meghatározó szereplője az egészségügyi rendszer. Néhány országban, így Olaszországban, Franciaországban, Spanyolországban, az USA-ban szinte azonnal csődöt mondott a rendszer. Ez azt jelenti, hogy a rendszer nem volt képes érdemben kezelni a hirtelen nagy tömegben jelentkező betegséget. Az utcai járványtáborok, vagy az USA-ban a tömegsírokba való temetkezés világosan mutatja, hogy mekkora a baj.

Más országokban bölcsebben jártak el. Megkísérelték időben széthúzni a járványt, így elkerülni, hogy egy hirtelen jelentkező nyomás összeroppantsa a rendszert. Hibákra, hiányosságokra itt is fény derült, de a kormányok időt nyertek. Nagyjából ez történik Magyarországon.

Mi az oka annak, hogy az egészségügyi rendszerek nem úgy működtek, ahogyan az elvárható lenne? Ennek is sok oka van, ami a kapitalizmus lényegére vezethetők vissza. Nézzünk néhányat!

Egy, a tőkésországok egyre többet költenek az egészségügyre, de mégsem eleget. Az OECD-országok átlagosan a GDP 8,8 százalékát költik erre. Magyarország csupán 6,6 százalékot. Kevesebb pénzből nem lehet elég orvost, ápolót fenntartani, nem lehet a társadalom minden tagját átfogó védelmi rendszert biztosítani.

Kettő, minden tőkésországban kisebb vagy nagyobb mértékben végbement az egészségügy privatizációja. A rendszer kiegyensúlyozott és arányos fejlesztése helyett azon ágazatok fejlesztése folyt, amely pénzt hoz. A profit ott keletkezik, ezért a tőke is odaáramlik.

Így került sok helyütt bajba az alapellátás, vagyis az, ahol a beteg kapcsolatba kerül az orvossal. Az alapellátás, a körzeti orvosok rendszere mindenütt privatizálva van. Az orvos nem állami alkalmazott, hanem magánvállalkozó, aki a betegek után kap térítést. Vannak jövedelmezőbb körzetek és kevésbé jövedelmezők. Ennek eredménye az, hogy sok településen nincs körzeti orvos. Ez így van Magyarországon is és sok más tőkésországban is.

Három, a kórházak és más intézmények fejlesztésénél nem a fogyasztók igénye volt a fő szempont, hanem a pénz. A kórházi ágyak létrehozása és fenntartása drága, ezért sok országban zártak be kórházakat és az ágyak kihasználtsági szintjét növelték. Nagyjából úgy, ahogyan egy tőkés vállalkozó egy szállodával teszi.

Olaszországban például ezer lakosra csak 2,6 kórházi ágy jut, Spanyolországban 2,4, Franciaországban 3,1. A járvány beindulásakor nem volt elég ágy. A tőke abban érdekelt, hogy a kórházi ágyak kihasználtsága a lehető legnagyobb legyen. Olaszországban ez 78.9%, Franciaországban 75,6%, Spanyolországban 75,3%.

Járvány idején nem csak az a lényeg, hogy általában hány kórházi ágy van, hanem az is, hogy hány olyan ágy van, amely intenzív kezelésre alkalmas. A spanyoloknál 100 ezer lakosra 9,7 ilyen ágy jut, az olaszoknál 8,6.

Magyarországon 4,3 ágy jut ezer lakosra és 65,5%-os a kórházi ágyak kihasználtsága. Figyelemre méltó, hogy különbség van a nyugat-európai és kelet-európai országok között. Ez utóbbiakban még sok elemében megmaradtak a szocializmus időszakának eredményei, amikor a kórházak bővítése átgondolt tervek alapján, az emberek igényeinek megfelelően történt.

A tőkés országok kórházfejlesztésében elkövettek még egy hibát, ami most könyörtelenül visszaütött. A kórházakat túlzottan szakosították, a legtöbb helyen a járványügyi részlegeket egyszerűen felszámolták.

Négy, a rendszer hatékonysága attól is függ, hogy hány emberre terjed ki. Az USA mai tragikus problémáinak egyik nyilvánvaló oka az, hogy az amerikaiak csupán 35,9 százalékát fedi le az állami társadalombiztosítás, 10 százaléknak pedig semmilyen biztosítása sincs. Ez utóbbi 33 millió embert jelent.

Öt, az egészségügyi rendszer hatékonysága függ az irányítás koncentráltságától és az információáramlástól. Olaszországban például az egészségügy decentralizált. A tartományok felelnek az intézményekért, de az egyes tartományok irányítási rendszere sem azonos.

Nem kevésbé fontos, hogy az orvosoknak azonnal kell tudniuk minden információt a beteg állapotáról. A legtöbb országban nincs egységes központi nyilvántartás. Magyarországon van nyilvántartási rendszer, de az nem fogja át a magánintézményekben végzett kezeléseket.

Sok országban nincs átfogó számítógépes összeköttetés az egészségügyi intézmények között. Mindez az adatok duplikálását jelenti, ami fölösleges kiadás. Az OECD-országokban a lakosság kevesebb mint fele jut hozzá digitális úton a saját adataihoz. A számítástechnikai szakemberek csupán 0,85 százaléka dolgozik az egészségügyben.

Hatodszor, bebizonyosodott, hogy az anyagi okokból eleve majdnem csúcsra futtatott rendszerben nincsenek tartalékok. Egyetlen rendszer sincs felkészülve tömeges járvány azonnali tömeges kezelésére. Ilyenkor kell tartalékokat találni.

Ilyen tartalék a nyugdíjas orvosállomány mozgósítása, a katonai egészségügy bevonása, a magánintézmények egészségügyi dolgozóinak kötelező átirányítása.

A 60 millió lakosú Olaszországban összesen 1566 katonaorvos van, a 66 millió lakosú Franciaországban 1827. A katonaorvosok egy része NATO-missziókkal külföldön van, egy részük itthon, de kötelező, máshol be nem vethető tartalékban. Emlékezzünk arra, hogy a 11 millió lakosú Vuhanba a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg pillanatok alatt 5 ezer katonaorvost és ápolót küldött.

Az európai tőkés országok közül a brit fegyveres erők szolgálata tudott azonnal érdemi segítséget adni. A 66 millió lakosú országban 11 200 katonai orvos és ápoló dolgozik és további 2200 civil egészségügyi személyzetet alkalmaznak a katonai kórházak.

A magánegészségügyben dolgozó orvosok felhasználása is csak részlegesen történt meg, vagy sehogy sem. A legtöbb tőkésországban a magánintézmények továbbra is úgy működnek, mintha semmi sem történt volna. Érthető is: minden elmulasztott kezelés csökkenti a profitot.

Kiderült az is, hogy az egészségügyi rendszerek nem csak emberi tartalékból szenvednek hiányt, de anyagi és technikai eszközökben is. Nem volt és sok helyütt ma sincs elég lélegeztető készülék. A védőruhák és szájmaszkok ügye pedig már szinte vicc lenne, ha nem lenne véresen komoly.

A létfontosságú anyagok hiánya rámutatott arra, hogy a tőkésországok nem rendelkeznek megfelelő tervekkel a gazdaság, a közlekedés, a hírközlés, az energiaellátás mozgósítására. Vagyis mind arra, amelyre háború esetén egy országnak szüksége van. Kiderült, hogy a stratégiailag fontos légzőkészülékek és védőfelszerelések gyártását már régen „kiszervezték” Kínába, tehát Európa legtöbb országában nincs saját gyártás. Hosszasan sorolhatnánk azokat a hiányosságokat, amelyeket egytől egyik a tőke pénzéhsége, profitérdekeltsége okozott.

A kapitalizmus elvei és a mai valóság

Ausztria: későn zárták be az alpesi síparadicsomokat

A kapitalizmus működésének lényege a profit. Ami pénzt hoz, az jó, ami nem hoz pénzt, azzal nem érdemes foglalkozni! Ebből sajnálatosan egyenesen következik az, hogy a tőkésállamok igyekeznek keveset költeni az egészségügyre. Ugyanakkor engedi a magántőkét az egészségügybe, ily módon kielégítve azok igényeit, akiknek van pénzük. Az ilyen rendszerek mozgósítása, legyen szó háborúról, természeti csapásról vagy járványról, nehézkes.

A kapitalizmus másik elve az individualizmus, leegyszerűsítve, csak az számít, ami az egyénnek jó. Ilyen rendszerben majdnem lehetetlen a közösség érdekeit érvényesíteni az egyén érdekeivel szemben.

Az európai kapitalizmus rendszerbeli gyengéi most visszaütnek. Nehezen születtek meg a rendkívüli intézkedéseket bevezető döntések. Egyes országokban még a rendkívüli irányítószervek létrehozása is gondot okoz. Azonnali cselekvés helyett sok helyütt hatásköri viták vannak.

A többpártrendszerre épülő nyugati országokban szinte lehetetlen volt elkerülni, hogy a járvány elleni harc is belekerüljön a kormány-ellenzék szembenállásba. A magyarországi ellenzék destruktív magatartása ennek elrettentő példáját mutatja.

A nyugati országok hadseregei nem tudtak azonnali segítséget nyújtani a válság leküzdéséhez. Azokban az országokban, ahol nincs kötelező katonai szolgálat és nincsenek tartalékosok sem, szinte lehetetlen a társadalom átfogó mozgósítása.

A nyugati társadalmak erkölcsi válsága, a társadalmakat szétfeszítő viták, a liberalizmus pusztításai együtt eredményezik a társadalmi fegyelem, az összetartás hiányát. Ezek közös eredője a kapitalizmus.

Bízzunk benne, hogy az egészségügyi rendszerünk kibírja az erőpróbát és az egyéni és közös erőfeszítések elegendőek lesznek a túléléshez. De holnap ennél többre van szükség. Olyan társadalomra, amely rólunk, emberekről szól, ami bennünket véd és támogat.

Az EU és a NATO megmutatta igazi arcát

A NATO most is háborúra készül

A válság kirobbanásakor Európa népei joggal várták, hogy a közös integrációs szervezetek, az EU és a NATO a segítségükre siet.

Nem ez történt. Az EU vezetői nem akarták kimondani a rendkívüli állapot tényét, jogkörök hiányára hivatkozva húzták-halasztották a szükséges intézkedések megtételét. Az európai határokat jobb lett volna koordináltan, egyszerre lezárni, és nem kapkodva, egymást követve. Az európai egészségügyi tartalékokról már régen pontos felmérésnek kellene léteznie, és azonnal meg kellett volna kezdeni a stratégia áruk összehangolt felhasználását. Az EU, amely a migráció és NGO-k támogatásában mindig olyan bőkezű, most halogatta a támogatások gyűjtését.
Az Európai Unió, mint intézmény totális csődöt mondott. A szolidaritás, a humanizmus végképp üres szólammá vált. Az EU nem segít az embereknek. Pénzalapokat hajt fel, hogy a nagytőkének segítsen túlélni a gazdaság leállását.

A NATO-országok többsége kisebb-nagyobb huzavona után bevetette a saját fegyveres erőit, elsősorban rendfenntartásra, építkezésre és szállításra. A NATO közös kapacitásainak és képességeinek felhasználásáról azonban nem volt szó.

Kiderült az is, hogy a NATO és az EU között nincsenek közös tervek a kapacitások összehangolt kihasználására. Nincsenek egyértelmű rendelkezések a civil és a katonai erőforrások kihasználására. Az ok itt egyszerű: nem tudják eldönteni, hogy ki fizessen, kinek a profitja csökkenjen.

A NATO politikai és katonai vezetése világossá tette, hogy a NATO feladata annak megakadályozása, hogy az egészségügyi válságból biztonsági válság legyen. Magyarra lefordítva az annyit tesz, hogy most nem az emberekkel kell törődni, hanem készülni egy háborúra Oroszország, Kína vagy ki tudja ki ellen. A NATO-vezetők hallgatólagosan mindig hozzáértenek még egy feladatot: biztosítani a tőkés rendet, fenntartani a tőkés Európa stabilitását abban az esetben is, ha a nemzeti erők erre egyedül már nem képesek.

A NATO kijelentései világos üzenetek voltak Oroszországnak címezve. A NATO cselekedni fog, ha Oroszország kísérletet tenne a jelenlegi európai szövetségi rendszerek meggyengítésére, a NATO és az EU bővítésének leállítására. Kínával kapcsolatban is volt üzenet: elrettenteni Kínát minden olyan kísérlettől, hogy egyedül vagy másokkal szövetségben megkíséreljen beavatkozni az európai folyamatokba. A NATO-t abszolúte nem zavarta az a tény, hogy sem az orosz, sem a kínai vezetésnek nincsenek ilyen terveik.

Kína együttműködést ajánl, az USA vonakodik

***

A fenti tények bizonyítják, hogy le kell lepleznünk a kapitalizmus felelősségét mindabban, ami most a koronavírus kapcsán történik. Annál is inkább, mivel a kapitalista rendszer nem most kerül először szembe egészségügyi válsággal. Az 1918-as spanyolnáthától kezdve volt már SARS-járvány, ebolajárvány, tehát a kapitalizmusnak tudnia kellene, hogy hogyan kell felkészülni újabb egészségügyi válságokra. Tudja, de mégsem teszi. Az ugyanis pénzbe kerül.

A kapitalizmus felelősségét azért is le kell lepleznünk, mert a mostani válságnál már tudjuk, hogy hogyan védekezik egy olyan társadalmi rendszer, amely alapvetően nem a pénzre, nem a profitra, hanem az emberek szolgálatára épül. Kína három hónap és három nap elteltével túl van a válságon. A kínai emberek elfogadták a rendkívüli intézkedéseket, mert bíztak a kommunista pártban, amely1989-ben megvédte a szocializmust és az elmúlt harminc évben minden kínai számára jobb életet és biztos jövőt teremtett. Tudták, hogy ez a párt most is képes lesz megszervezni a harcot, mozgósítani az ország emberi és anyagi erőit. Hittek benne, és nem csalódtak.

A kapitalizmus felelősségével azért is kell foglalkoznunk, mert minden válság, legyen az egészségügyi vagy katonai, mindig komoly gazdasági következményekkel jár, és a válság leküzdését a tőke mindig a dolgozó emberekkel, a népekkel fizetteti meg.

Hogy milyen válaszokat ad a kapitalizmus a járvány utáni helyzetre, milyen változások várhatóak a tőkés rendszerben, ezzel lapunk következő számában foglalkozunk.

Szólj hozzá!