Digitális oktatás

Digitális oktatás

Évtizedek óta folyamatosan erősödik a pedagógustársadalomban az a hozzáállás, hogy a fiatalok által használt technikát a tanítási órán nem tiltani kellene, hanem alkalmazni. Egyfelől persze azért, mert a tiltási kísérletek úgyis kudarcba fulladnak. De nem ez a lényeg, hanem mert a pedagógusokat is éppúgy lelkesíti a technika, és legalább a célok kijelölésében megpróbálnak a diákok előtt haladni vele. Nagyon sok tanár nagyon sok helyen mutogatja iskolai felhasználásra alkalmas ötleteit, pályázatok, versenyek is szólnak a technika bevonásáról az oktatásba. Azt ma sokkal kevesebben mutogatják (valamiért ez most nem divat), hogy teljesen hagyományos módszerekkel hogyan lehet a diákokat lenyűgözni. Akik megvédik a portfóliójukat, abból is vizsgáznak, hogyan tudják bevonni az oktatásba az információs is kommunikációs technológia (IKT) eszközeit, szóval hivatalosan már nem is szabad olyan elveket vallani, hogy egy pedagógus nem kíván ilyenekkel élni. (Ez nem hivatalos hely, itt elmondhatom, hogy ezek a divatok nem váltják ki a hagyományos módszereket. Ha könnyűvé tesszük az ismeretszerzést, akkor a diák nem tanul meg tanulni.)

Na és akkor jött a koronavírus, és egyből mindent sínre tett. A miniszterelnök is mondta, hogy már szerepelt a hosszú, sőt talán a rövid távú tervek között is a digitális oktatási forma kidolgozása és bevezetése, csak még nem állt fel a rendszer, de íme itt a kényszer adta lehetőség, hogy ez a forma most kipróbálásra kerüljön.

Megmozdult a média, azonnal tömegével érkeztek az ajánlatok és javaslatok, hol mi mindent lehet találni, ami felhasználható. Több weboldalon váltak ingyenessé tankönyvek, feladatgyűjtemények és egyéb segédanyagok, a televízió nekiállt az iskolai tartalmak közvetítésének, tapintható volt az összefogás: az oktatásnak mennie kell, a fiatalok előbbre jutását nem állíthatja meg a karantén.

Tanulás-távoktatás

Az első feladatot persze az osztályok megszervezése jelentette, mindenekelőtt Facebook-csoportok keretében. Azok a tanárok, akik eleddig keményen tartották magukat, hogy semmi közük nem volt és nem is lesz a Facebookhoz, feladták elveiket, és szintén csatlakoztak. A Facebook persze nem az ideális felület az oktatáshoz, mert a tanulói visszajelzéseket valahogy vissza is kell juttatni a tanárhoz, és az túl nagy forgalom ahhoz, hogy egy-egy osztály mindent ugyanabban a Facebook-csoportban valósítson meg. Nem sokkal a Facebook-csoportok megalakítása után felfedezték néhányan a Google Classroom alkalmazást, ahova egész jól be lehet állítani minden osztály minden tantárgyának a külön-külön „tantermét”, amelyen belül viszont minden megoldható: van üzenőfal, állandóan elérhetők a feladatok, a feladatokhoz kapcsolódnak az azokra beküldött dolgozatok, amelyeket a programon belül is lehet osztályozni. (Olvasni nem mindig, de semmi sem lehet tökéletes.) Úgyhogy a Google-tantermeket is megalakítottuk.

A dolgozatírás még így sem oldódott meg, óhatatlanul a gyerekek otthon bárkihez fordulhatnak segítségért, és az időbeosztást sem lehet szigorúan venni, hiszen nem mindegyik családban áll a gyerek(ek) (és home office-ban dolgozó szüleik) rendelkezésére adott időpontban a megfelelő számítógép, tehát békésen kiadjuk a feladatokat, és várjuk a beérkező megoldásokat, „dolgozat” címén pedig rövid határidőt szabunk a visszaküldésnek. Találtunk dolgozatírató felületeket is, amelyek kifejezetten a megszabott időpontokban és időtartamokban érhetők el, a gyerek papíron dolgozik, a kapott választ megkeresi a gépen felajánlott lehetőségek között, és ott bejelöli. De akadt olyan megszállott kolléga is, aki telefonon egyenként felhívta a gyerekeket, hogy szóban is meggyőződjön a tudásukról.

A tanulóknak nem volt könnyű beállni a rendre, megszokni, melyik tanár mit kíván és főleg hol, de a tanároknak sem volt könnyebb, melyik diák hol és hogyan küldi vissza a munkáit. Persze, magát a tananyagot és a feladatlapokat is elő kellett valahogy állítani, akár keresgélve meglévő tartalmak között, akár saját kézzel legyártva, sehogy nem ment gyorsan – mégis ez volt a könnyebbik része a feladatnak. A neheze a beérkezett dolgozatok nyilvántartása, értékelése, visszajuttatása, a gyakori tévedésekre való visszatérés, az egyéni tévedésekről való egyéni konzultáció, a hosszú időn keresztül nem reagáló tanulók biztatgatása, nehézségeik tisztázása, részükre javítási lehetőség megteremtése – levelezgetve. Bár néhány kolléga skype-on is tartott órákat. Egy-két gyengébb tanuló nagyon megtalálta a munka fonalát, másik néhány tanuló meg eléggé elvesztette vagy elengedte, de a többség nagyjából ugyanúgy teljesített, mint élőben. Ezért úgy gondoljuk, az esetleges külső segítség nem játszott döntő szerepet, nem torzította el a tanulók értékelését.

A mi pék-cukrász iskolánkban a szakmai gyakorlatot is meg kellett oldani valahogy, a leírt útmutatások alapján otthon kellett süteményeket készíteni és sűrűn fotózni. Ez biztosan nem adta vissza ugyanazokat a lehetőségeket, amelyek az élő tanításban benne lettek volna, de a gyerekek nagyon igyekeztek. A szakmai vizsgákra persze be kellett menni az iskolába, csakúgy, mint az érettségire. Ez a néhány nap majdnem ugyanúgy telt, mint „békeidőben” – csak maszkban.

Talán ez a pár hónapos tapasztalat sok tanulsággal szolgált ahhoz, hogy ha még egyszer ilyesmire kerülne sor, az már könnyebben menjen. Az mindenesetre jól¬esett, hogy a média lépten-nyomon köszönetet közvetített a pedagógusoknak a helytállásért, szinte mindenkitől, aki csak megszólalt. A miniszterelnök is, ahányszor csak alkalma adódott rá, mindig kifejezte elismerését a tanároknak. Mondhat bárki bármit, harminc éve egyetlen pozitív véleményt nem nyilvánított senki a pedagógusokról, pedig nemcsak most álltunk helyt. De talán most ebben a rendkívüli helyzetben jobban számított, működik-e az oktatás, megvalósul-e a mindenoldalú együttműködés: megvan-e a közös jó szándék, és megvan-e a képesség rá. Igen, megtapasztalhatta mindenki, hogy ezek mind megvannak. És persze csak azért lehetnek meg, mert eddig is megvoltak.

Digitális oktatás

Hogy ki mennyire élvezte, az érdekes kérdés. Az biztos, hogy nyugodtabban folyt a munka. Gyerekeknek is, tanároknak is tetszett, hogy rugalmasabban lehet az időt beosztani. Volt olyan diák, aki úgy értékelte, hogy legszívesebben meg is őrizné ezt a rendszert, neki bejött, minden tananyagot megkapott, minden feladatnak megadta a kellő figyelmet és időt, gond esetén azonnal tudott kérdezni. Azért néhányan nagyon megszenvedték osztálytársaik hiányát, az egyedüllétet.

Én mint tanár szintén örültem a nyugodt munka lehetőségének, de túlságosan a számítógép elé rögzültem, akár megalkottam valamit, akár elküldtem, akár visszaérkező megoldásokat töltöttem le, akár az értékelésüket végeztem. Ha néha egy kis kikapcsolódásra vágytam, átültem a tévé elé, azzal is a szememet fárasztottam, és azalatt is ültem. De a hangszálaimnak meg a torkomnak biztosan jót tett a pihentetés.

Ahogy enyhülnek a korlátozások, már felmerül az iskolaépület használatának lehetősége kis (5 fős) csoportokban, korrepetálás, vagy egyáltalán: élő segítségnyújtás céljából. Az ötlet szintjén még az is felmerült – de végül nem valósult meg –, hogy akár a teljes oktatási rendre is vissza lehetne állni az utolsó két hétre. Biztosan lenne annyi haszna, hogy a diákokat megszólaltassuk, megtapasztaljuk, ki mennyit tud valójában, és egy utolsó kísérletet tehessünk valamilyen mértékű szintre hozásukra. Ez az ötlet azonban nem volt életszerű. Aki képes visszaemlékezni a rendben lezajlott tanévek utolsó két heteire, pontosan tudja, hogy ez a legértelmetlenebb tanítási időszak. A gyerekek kidőlnek a padokból a hőségtől, a tanárokat is csak az öntudat tartja talpon, amúgy mindenkinek kialakultak már az év végi lehetőségei, csak a javítani szándékozók miatt tartjuk még meg az órákat, aztán menthetetlenül szabadfoglalkozások, iskolán kívüli programok foglalják el a tanítási időt. Amellett egyáltalán nem biztos, hogy a gyerekek teljes létszámban visszajöttek volna. Amelyik család tehette, kiköltözött a vidéki nyaralóba.

Amit nem tudott megteremteni a digitális oktatás, az az iskolai programok közösségépítő élménye. Elmaradtak a versenyek, nem készültünk rá, nem próbáltuk ki, nem díjaztuk, nem ünnepeltük. Elmaradt a ballagás, az iskolanap, a mozilátogatás, a hagyományok, a bulik. És elmaradt a jókedv, a nevetés, a vidámság. Nincs az a nyugodt munka, amelyért ezeket – járvány nélkül – érdemes volna a későbbiekben feláldozni.

Botta Melinda

Szólj hozzá!