2020 június 13

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

Mi lesz veled, Lánchíd?

A budapesti Lánchíd, bár fölösleges mondani, hogy budapesti, hiszen Lánchíd csak egy van a világon. Legalábbis mi így érezzük. A Lánchíd nekünk több, mint egy híd. A Lánchíd magyarságunk része. Büszkék vagyunk rá, szeretjük és féltjük.

A Lánchíd felidézi bennünk a történelmünk dicső korszakait. A kort, amikor nagy emberek éltek e hazában, és nagy tetteket hajtottak végre. Nyilván akkor sem volt mindenki Széchenyi István. Nem mindenkiben égett a vágy, hogy Széchenyi szavaival élve „nagy szolgálatokat tegyen a hazának.” Akkor is gond volt a pénz, akkor is vitatkozni kellett a hatalom képviselőivel Bécsben és Pesten. De Széchenyi álma 17 év alatt valósággá lett.

1945-ben a németek felrobbantották a hidat. De a háborúban sokat szenvedett, kirabolt, a párizsi békében újra megbüntetett országban volt erő az újjáépítésre. Húsz hónap kellett hozzá! Csodát tettek! Mindig meghatódottsággal olvastam a feliratot a híd oldalán: „Hirdesse ez a híd is a felszabadított nép teremtőkészségét, a magyar munkás, mérnök és tudós alkotóerejét és munkalendületét!” Hát igen, akkor is éltek nagy emberek, akkor is születtek nagy tettek.

Hol vannak ma a nagy szándékok, a nagy elhatározások, a nagy tettek? Hol vannak azok, akik számára a híd nem csak egy műszaki létesítmény, nem csak mindennapos üzemeltetési feladat, hanem „a haza, a jövő” megtestesítője? Hol vannak a „hazának hálás és az ország érdekei előmozdításában buzgó és hasznos” közéleti személyiségek? Hol vannak?

A Lánchíd mai felújításának kálváriája a magyar politikai élet szégyenfoltja. 2002 óta tudjuk, hogy a hidat fel kell újítani. Nem kell csodálkozni, semmi sem örök, még a híd sem. Nem kell nagy ész annak megértéséhez, hogy nem elég lemosni és újrafesteni a hidat, hanem újjá kell varázsolni. És nem csak azért, hogy most járhassunk rajta, hanem azért is, hogy utódainknak legyen mire büszkének lenniük a 22. században is. Tizennyolc éve mindezt tudjuk, mindezt tudják az illetékesek, az egymást váltó kormányok és budapesti főpolgármesterek, de a hidat mind a mai napig nem újították fel.

Helyette volt okoskodás. Ne járjanak autók a hídon, legyen gyalogos híd! Ne csak a hidat újítsák fel, hanem az Váralagutat is!
Munka helyett volt egymásra mutogatás! Fizessen a kormány! Fizessen a budapesti önkormányzat!

Az idő pedig közben megtette a hatását. Amit hat éve még meg lehetett volna csinálni 12 milliárdból, ahhoz ma már közel 30 milliárd kell. Tíz éve még járhattak teherautók is a hídon, ma már buszok sem, leszámítva a BKK járatait. Tarlós István volt főpolgármester minap kijelentette, hogy a Lánchíd hamarosan olyan állapotba kerül, hogy nem lehet már egyáltalán felújítani. És akkor mi lesz?

Azonnali intézkedések helyett folytatódik az egymásra mutogatás politikája. Karácsony Gergely főpolgármester kijelentette, hogy a hidat tényleg fel kéne újítani, de nincs rá pénz, mert a kormány a járvány idején elvette az önkormányzatok pénzét.

Fürjes Balázs, Budapest és a fővárosi agglomeráció fejlesztéséért felelős államtitkár kontrázott. Tarlós úgy hagyta ott a várost, hogy volt 17,3 milliárd a Lánchídra, amihez a kormány még ad 6 milliárdot. Hol a pénz? De egyébként is a Lánchíd tulajdonosa és a felújítás felelőse a Fővárosi Önkormányzat.

Szeretném világosan kijelenteni, hogy a Lánchíd nem a Fővárosi Önkormányzaté. A Lánchíd az enyém. Széchenyi műve a családomé, a barátaimé, minden magyaré! A Lánchíd a miénk!

Elegem van a kormány és az ellenzék folyamatos és szűnni nem akaró háborújából. Gondolom, hogy sokan vagyunk ezzel így. A kormány is, az önkormányzat is végezze a dolgát! Magyarországnak egy kormánya van, Budapestnek egy közgyűlése van. Egyik sem helyettesítheti a másikat!

Elegünk van abból, hogy politikai elit képtelen közös alkotásra. Amit a kormány mond, az a liberálisoknak maradi, Európa-ellenes, diktatórikus, sőt fasiszta. Amit az ellenzék mond, az a kormány számára nemzetellenes, sorosista, sőt „kommunista”.

A kormány és az ellenzék harca a magyar tőkésosztály két csoportjának, a konzervatívoknak és a liberálisoknak a harca. Ránk hivatkoznak, az emberekre, a népre, de nem értünk harcolnak, hanem a hatalomért, a pénzért. A tragédia az, hogy mi isszuk meg a levét.

Tragédia az, ami a Pesti úti idősek otthonával történik. Sorra halnak meg a szerencsétlen idős emberek. Mit csinált az önkormányzat? Semmit! De naponta elmondták, hogy a kormány a felelős. Mit csinált a kormány? A hadsereggel fertőtleníttette az otthont, és ellenőrzéseket vezetett be, és a médián keresztül szidta az önkormányzatot. Senki nem küldött orvosokat az otthonba, senki nem telepítette át az öregeket máshova. Senki sem mondta, hogy oldjuk meg együtt, függetlenül attól, hogy papíron kinek lenne a dolga. Senki sem mondta, hogy megoldom én a problémát, ha a másik nem teszi. Megoldom, bár jogilag nem az én kötelességem. De emberekről van szó és nekünk emberként kell cselekednünk.

Tragédia a Lánchíd kálváriája. Talán nem fog a Dunába szakadni, bár ki tudja. De milliárdokat dobálnak ki az ablakon a véget nem érő hatalmi harccal olyan időkben, amikor másutt is szükség lenne a pénzre. A politikai elit viaskodása lassítja az ország előrehaladását akkor, amikor mások rohannak előre.

Más rendszerre van szükség. Olyanra, ahol nem a pénz számít, hanem az emberek érdekei. Olyanra, amely az egyes csoportok küzdelme helyett képes hatékonyan mozgósítani a szellemi és anyagi erőket. Olyanra, ahol a Lánchidat óvják, hiszen a Lánchíd a miénk.

Mi úgy hívjuk: új közösségi társadalom.

Szólj hozzá!