Menü Bezárás

MSZMP: volt egyszer egy párt

Kádár János az 1960-as években és 1987-ben

A Kádár-korszak vezető politikai ereje a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP). A Kádár-korszak a párt szervezésével kezdődik 1956-ban és a párt felszámolásával ér véget 1989 októberében.

Az egypártrendszer kifejezte a társadalom sokszínűségét

Magyarországon egypártrendszer volt, hasonlóan a szocialista országok többségéhez. A szocialista rendszer abból indult ki, hogy a társadalom különböző rétegeinek sajátos értékeit és érdekeit nem pártokon keresztül, hanem a munkahelyi kollektívák, szakszervezetek, ifjúsági és nőszervezetek és más társadalmi szervezetek útján kell megjeleníteni.

A parlamenti képviselők között is ott voltak a különböző rétegek képviselői, a munkástól a paraszton át az értelmiségiig. A képviselők nem hivatásos politikusok voltak, hanem saját szakmájukban dolgoztak, és képviselték saját környezetük, társadalmi csoportjuk érdekeit.

A többpártrendszer is kifejezhet eltérő társadalmi érdekeket, de a politikai pártok célja objektíve a politikai hatalom megszerzése.

A szocializmust akaró és a hatalmat gyakorló MSZMP mellett értelemszerűen más pártok célja csak a szocializmus elleni fellépés lehetett.

Kádár János az 1960-as években és 1987-ben
Kádár János az 1960-as években és 1987-ben

 

1956-ban rövid időre visszaállt a többpártrendszer, de azonnal lehetett látni, hogy az új pártok célja a szocializmus megdöntése. Ugyanez ismétlődött meg 1988-89-ben, amikor szabaddá tették a pártok szerveződését.

A mai kapitalizmus többpártrendszere ugyan megtűr olyan pártokat, amelyek a kapitalizmus ellen vannak, de elszigeteli őket, megfosztja a médiától. Ha veszélyt jelentenek a tőkés hatalomra nézve, akkor üldözik, sőt betiltják őket.

Kádár János pártja

Az MSZMP Kádár János pártja volt. Ő vezette a pártot 1956-tól több mint harminc éven át.

Kádár nem diktátor volt. Kádárnak minden négy évben el kellett nyernie az MSZMP tagságának bizalmát és a magyar nép többségének támogatását.

Sőt, meg kellett szereznie a szövetséges országok, első sorban a Szovjetunió bizalmát. Tény, hogy a Kádárral szembeni politikai és személyi alternatívák rendre elbuktak.

Rákosi Mátyás, a Magyar Dolgozók Pártjának korábbi főtitkára alternatíva lehetett Kádárral és a megújult szocialista gyakorlattal szemben. Rákosi 1956 után a Szovjetunióban volt, gyakorlatilag száműzetésben. Nem volt börtönben, de nem térhetett haza. Rákosi zászló volt azon politikai erők számára, amelyek 1956 tragédiája ellenére nem akartak változtatni a szocializmus gyakorlatán.
Kádár tudta, hogy az új MSZMP is sokszínű párt, sokféle nézettel. Kádár vitathatatlanul a legtekintélyesebb politikus volt, de a párt ismert és népszerű vezetői között volt Marosán György is.

Marosán régi szociáldemokrata volt. 1956-ban Kádár mellé állt, államminiszter lett. 1962-ben azonban váratlanul lemondott minden tisztségéről. Levélben bírálta meg a kádári párt vezetését. Nem apró-cseprő megjegyzésekről volt szó, hanem alapkérdésekről. Marosán megüzente a pártnak, hogy amit csinálnak, az már nem szocializmus. Marosán nem volt egyedül ilyen felfogással, hiszen még a világ kommunista pártjai közül is sokan mondták, hogy a szovjet vezető, Nyikita Hruscsov ugyan keményen megbírálta Sztálint és a sztálini személyi kultuszt, de elindult a kapitalizmus felé.

Marosánnak sok mindenben igaza volt. Azonban nem kalkulált be néhány dolgot. A szocializmus építésében a napi gazdasági, társadalmi feladatok kerültek előtérbe, ami stabilitást igényelt. Alig hat év telt el 1956 októbere óta, a szocialista rendszer tart az esetleges kockázatoktól. 1962-ben az MSZMP vezetése elítélte Marosán lépését. Az 1970-es évek elején rendeződik viszonya a párttal, és személyesen Kádár Jánossal is, de a vezetésbe nem tért vissza.

MSZMP: volt egyszer egy párt
MSZMP: volt egyszer egy párt. Az MSZMP négytagú elnöksége

 

Marosán távozása után sokáig nem merül fel a kérdés, hogy bárki Kádár helyére kerülhet. 1972-ben, 60. születésnapján maga veti fel annak lehetőségét, hogy nyugdíjba megy. Ezzel nem értenek egyet vezető társai sem, és ilyen jelzést kap Leonyid Brezsnyev szovjet vezetőtől is.

Kádár nem megy nyugdíjba 1972-ben, de a gondolat sokakban él, hogy előbb-utóbb mégis nyugdíjba mehet. Nyilvánvaló azonban, hogy Kádár távozása csak akkor lehetséges, ha ennek nyomós politikai okai vannak, és van olyan személy, aki más politikai alternatívát kínál. Az 1970-es évek végére sokféle gond jelentkezik Magyarországon. Vannak, akik Kádár engedékenységének számlájára írják a liberális tendenciák erősödését, és rendet, fegyelmet, határozottabb fellépést követelnek. Így jelenik meg Biszku Béla, a csúcsvezetés tagja, aki szívesen lépne Kádár helyére. A váltásra nem kerül sor, a párt tagsága nem áll Biszku mellé.

Kádár 1956–85 között a párt első titkára, 1985-től főtitkára. Az új cím döntően a többi szocialista ország példája alapján születik meg, de más célja is van: nyilvánvalóvá tenni Kádár megkülönböztetett helyét a politikai életben.

1988: kihátrálás a szocializmusból

Kádár 1988-ban már 76 éves, sokféle betegségben szenved. Nyilvánvaló, hogy a párt és a szocializmus érdeke olyan új vezető megtalálása, aki fiatal, egészséges és a szocializmus híve. Kádár maga Berecz Jánost, a KB titkárát és Grósz Károlyt, a budapesti pártbizottság első titkárát tartja alkalmas utódnak. Végül Grósz mellett dönt, aki 1987-ben miniszterelnök lesz, és az 1988. májusi pártértekezleten átveszi Kádártól a főtitkári tisztséget.

Kádár János a párt elnöke lesz. A tisztség új, Kádárnak találták ki. Nem jár tényleges hatalommal és Kádár súlyosbodó betegsége miatt akkor se tudna élni a hatalommal, ha lenne. Kádár rövid ideig tölti be ezt a tisztséget. A betegsége miatt felmentik.

Az elnöki tisztséget azonban nem szüntetik meg, hanem Nyers Rezsőt választják meg. Ezzel megkezdődik a kettős, sőt hármas hatalom időszaka a pártban. Grósz Károly főtitkárként igyekszik a szocializmus útján tartani az országot. Úgy gondolja, hogy „modellváltásra” és nem rendszerváltásra van szükség. A „modellváltással” kapcsolatos koncepciója azonban zavaros. Nem érti, hogy a „modellváltás” csak akkor lehetne sikeres, ha leszámol azokkal, akik tőkés rendszerváltást akarnak. Grósz ezt nem teszi meg.

Nyers Rezső elnökként a demokratikus szocializmus szociáldemokrata álmát képviseli, ami gyakorlatilag átmenet a kapitalizmusba. Nyers egyedül nem lett volna képes a szocializmust megdönteni, de katalizálja és segíti a szocializmus ellen fellépő erőket.

A szocializmus ellen, a tőkés rendszerváltásért lép fel a pártvezetés egy része. Németh Miklós, aki Grósz után a miniszterelnök, a tényleges hatalmat testesíti meg. Pozsgay Imre államminiszter, a nacionalista polgári ellenzékkel tartja a kapcsolatot. Ők hárman szoros egységben lépnek fel, de nem mernek nyíltan szakítani a Grósz-vezette vonallal. Tartanak a párttagság reagálásától.
Grósz szakítás és nyílt politikai harc helyett azt javasolja, hogy az MSZMP hozzon létre négy fős elnökséget. A rendszerváltást nyíltan akaró hármak belemennek. Az elnökség fenntartja a pártegység látszatát, elhiteti a tagsággal, hogy minden rendben. Valójában az elnökség végleg a szakadék felé löki az MSZMP-t. 1989 októberében formálisan is megszüntetik a pártot. A hatalom a rendszerváltást akaró csoport kezébe kerül, amely 1990 tavaszán átjátssza a hatalmat a tőkés erők kezébe.

Vélemény, hozzászólás?