Menü Bezárás

egyperces őrületek (365)

egyperces őrületek (365) a dinnyeárus

DONKI ZOLTE·2020. AUGUSZTUS 12.,
SZERDA·1 PERC2 olvasás

Dunántúlon járva útszéli dinnyeárusokat látok. Felidézem gyermekkori emlékeimet, amikor lakhelyünkön árulták úton-útfélen a szezon termékét. 8-10 kilósnál kisebbet nem szerettünk választani. Ezért is jó, ha dinnyenagyhatalomban élsz. Mi sosem szeletben kaptuk a dinnyét, hanem felet, de legalább negyedet. Aki harapta, azt megkérdezték, – mi vagy te, valami jószág, hogy így eszel? – Aki késsel ette, nem kanállal annak a háta mögött mosolyogtak a többiek, hogy azt hiszi, szalonna is lesz hozzá. Szóval, nem volt könnyű fiatalság, együltőben 2-3 kilónyi dinnyéket megenni.

Nosztalgikus hangulatom erőt vesz kényelmemen, s úgy döntök, megállok a következő kupacnál. Napernyő alatt ücsörgő asszonyság szeme csillan fel, amikor vevőt sejt bennem.

– Tessék csak, válasszon, amíg van – agitál megszokásból. Nincsen ár kiírva, nem szeretném, ha megkopasztanának, így a régi módi szerint csak körbejárom a kupacot, s másról kérdezem.
– Mondja lelkem, hogy bírja a meleget egész nap egy ernyővel? – csak ingatja a fejét, közben folytatom a mellébeszélést.
– Nem nagyon ismerem a környéket, azért járok, hogy az uniós fejlesztésekről gyűjtsek tapasztalatot az emberektől, hogy látja, magukhoz elérnek a támogatások?
– Biztosan’ – feleli – de nekem nincs időm erre, mi dolgozunk, szállítunk, árulunk. Azt látom, hogy sok minden fejlődik, meg mindenfele’ táblák vannak, hogy ez is unióból van, meg az is. A nagyobb dinnyék között kezdek tapogatni, ami több haszonnal is kecsegteti beszélgető társamat, egyszer-egyszer kérdően nézek felé, ajánlja-e a vizsgált gyümölcsöt. – Kegyed melyiket venné inkább? – mutatok ujjammal legyezve két szép darab között. Majd gonoszan megkérdem, – elég édesek egyébként, nem fogom otthon megbánni, ha hazaviszem?
– Nagyon finom, én is minden nap eszt’ eszem, különösen ebbül a fajtából, a feketébül, ebbül e!- Ismerősen cseng a beszéde, meg is kérdem hová való, nem Ötödrész utánra, de még Hatronygyos előttre? Kiderül, hogy de bizony. Említem neki, hogy magam is éltem arra, mire kérdi, hogy mikor, s hol.
– Az, aki a moziba vetített, a tanár úr? – kérdi.
– Nem, annak a fia vagyok, ő az apukám volt – felelem. Közben kiválasztok egy szemrevaló darabot, sajnos nem olyan fajták vannak már, amiket egykor szerettem.
– A tanár néninek a fia, aki a kettesbe’ vót? – puhatolózik tovább.
– Igen.
– Aki az iskolába csinált mozit, rendes műsorral, plakáttal, meg minden?
– Igen, az övé.
– Neki az Öcsi volt a fia, másikról nem tudok – néz rám gyanakvóan.
– Hát én vagyok az Öcsi, csak megnőttem azóta – felelem.
– A maga anyja vitte a kettesbő” a gyerekeket vándortáborba? – próbálja tovább pontosítani, de az arca még hitetlenséget mutat.
– Nem csak anyukám, de én is ott voltam, úgy sorjáztak körülöttem az úttörők, mint a kiscsirkék a kotlóst követve.
– Hát akkor te tényleg az Öcsi vagy, csillan fel a szeme, még én is voltam veletek a Balatonná’, XY vagyok, azaz azóta má’ KF-né, nem emlékszel rám?
– Te se ismertél meg elsőre, nekem is kell idő, hogy beugorjon – mondom, de mosolygunk már kölcsönösen. – De, hogy kerültél ide, ilyen messze?
– Jaj, hát nem ide akartunk mink’. hanem a Balcsi közelébe, de ott most nincs hely a magunkfélének – sóhajtja. – A sok dinnye itt van, de eladni meg nem férünk oda, ahol a sok ember üdül, oszt könnyebben adja ki a pénzit’, mer’ oda má’ minden hely ki lett adva, nekünk nem jutott – mondja bosszúsan, jelezve, hogy a szavak mögött is van keresnivaló. Közben választok egy nagyot, s jó napot, sok vevőt akarok kívánni, amikor belevág.
– Hát figyelj, Öcsi! Nem tudom, mi’csinász’ most, meg miért az unió, de ha engem kérdezel, elmehetnek ezek a francba.
– Mire gondolsz? – reagálok udvariasságból inkább, mint kíváncsiságból.
– A falvakba’ pár évente új járdát csinálnak, mer’ arra ad pézt’ az unió, de mindig csak ugyanott, a főutcán. A poros utcákba, meg a cigány utcákba nem ér el az az uniós pénz, meg fejlődés. Meg azok a képzések is., Mi is regisztráltunk párszor. gazdaképzésre volt uniós pénz, hát arra. Én gyerekkorom óta dinnyézek, a szüleim is a TSZ-ben vótak’, de bótosnak’ tanultam, hát mehettem támogatott gazdaképzésre. Nem képeztek ott semmit. Egy városi ember beszélt a baktériumokról, két suhanc önértékelési tréninget, vagy mi az annyakínját’ tartott, meg hasonlók. Vettek egy csomó kapát, ásót, gereblyét, hogy azzal fogunk gyakorolni, majd megtanítanak bennünket, de elő se kerültek, nem mintha nagy szükségünk lett vóna’, hogy ezek tanítsanak bennünket kapálni. Szerintem volt, amelyik még sose próbálta. Az lett aztán, hogy az egyiknek a fészerébe kellett otthon berakni a szerszámokat, oszt’ később szétosztották maguknak. Gondolom, azóta csak rozsdásodnak mindnél, 2-3 egyforma szerszám, mert ki nem nézem, hogy használnák. Mindig azt hallom, hogy a kormány ellopja az uniós pénzt. Nem tudom, hogy így van-e, mert túl magasan vannak, de mindet nem lophatja el, mert a meghirdetett programokra adott pénzt is ellopják, csak épp azok, akik kapják. Nézd csak meg, Öcsi, hogy akik benne vannak bármiben, amire odaírták, hogy unió, annak folyton új telefonja van, még nem csak a gyereknek, meg az unokának, de a macskának, meg a papagájnak is. Furikáznak, fényképeznek, mutogatják, hogy milyen sikeresen unióznak, közben ők akarják kapálni tanítani a parasztot, meg mini golfra viszik a cigány gyerekeket, letérköveznék még az eget is, de ebből csak nekik van hasznuk, akik odaférnek, akik csinálják. Az egyiknél tucat kerti szerszám akad el, a másiknál gondolom a fúrógépek, meg a hegesztő trafók, aztán a számítógépek, telefonok, mindenféle holmik elvándorolnak haza. A nép meg lesheti, hogy jobb legyen valami. Olyan mindegy, hogy ki van a kormányon, mert a kormány, meg a kisember között egy olyan banda él, mint a sáskák, mindent lefölöznek, mindent hazavisznek, ha kell, ha nem otthon, csak nehogy a másé legyen.
– Szomorúan hallom, hogy így látod – mondom, miközben hónom alatt fogom a dinnyémet. – De csak remélni tudom, hogy még a mi életünkben változik valami.
– Változik ám a (cirkalmas adalék), Öcsikém, itt csak minden rosszabb lesz. Az egész rendszerváltás csak egy rohadt piramisjáték volt. –

Szomorúan, nosztalgia mentesen távozok. Van min töprengenem, hiszen tapasztalatokon álló véleményt hallottam. Meg talán egyszer majd beugrik, melyik kisgyerek is volt egykor az úttörő táborban, ez az XY , ma már KF-né nevű asszonyság.

Kós Zoltán

Vélemény, hozzászólás?