Menü Bezárás

Nem lehet kicsit forradalmárnak lenni

Nem lehet kicsit forradalmárnak lenni

Petőfi Sándor a hazai és Ernesto „Che” Guevara a világ fiataljainak példaképe. Kevés kamasz szíve nem sajdul meg, amikor az ő példájukra gondol, vágyva a lelkületet, ami mozgatta ezeket a fiatal harcosokat. Ismerjük mindkettő pályáját, a nyughatatlan kezdeteket, a gyors felívelést, a korai véget.

„Egy gondolat bánt engemet” – Petőfi Sándor szavai ismerősen csengenek az olvasóknak, aligha akad olyan magyar ember, aki ne tudná folytatni az idézetet. Petőfi ebben a versében arról beszél, hogy a forradalom lángján elégni inkább teszi boldoggá fiatal lelkét, mint elsorvadni öregen, betegen, hasztalanul. Áhítja a magasztos halált, mellyel példát mutat a fiatalságnak, s egyben hozzájárul élete feláldozásával a forradalom győzelméhez. Igen nemes cél, s nem kevésbé jeles a felajánlott ár is, a célja elérése érdekében.

A fiatalok könnyen csatlakoznak mozgalmakhoz, engedve régi, patinás vagy csak újabb, divatos eszméknek, s egyesek ki is tartanak a kezdeti elvek mentén. Kezdetben a fenti hősök tettrekészségével, aztán később mérséklődve, de tartva az irányt. Mások többszöri iránymódosítással, lassan megtalálva azt a közeget, mellyel tartósan együtt tudnak működni, hasonlóan tudnak gondolkodni. És persze vannak, akik elhagyják az aktív politizálást, hátat is fordítanak korábbi énjüknek, hogy a pénzért, vagy csupán a létért folytatott küzdelemre fordíthassák erejüket.

Öreg forradalmárok közt ülök, hallgatom őket, olvasom írásaikat. A véleményem pedig változik. Nem úgy, hogy kisebbíteném Petőfi és Che érdemeit, de irigylem őket. Ugyanis a könnyebbik utat kapták. Elég volt pár évig éljenek, harcoljanak, majd végül fiatalon meghaljanak az örökléthez, az elévülhetetlen dicsőséghez, míg azok, akik túlélik őket, vagy leveretnek a harcban, vagy győznek, s egy hosszú életen keresztül mást kell csináljanak, mint amit szívük diktálna.

Amíg tart a harc, egy harcos elemében van. Minden nap úgy ébred, hogy meg akarja váltani a világot. Még egy várost felszabadítunk, még egy családot megmentünk, még egy utolsót ráhúzunk a menekülő ellen hátára. Vagy meghalunk, s majd a bajtársaink folytatják az utat, amit eddig tapostunk.

Aztán vége a harcnak, s a comandante-nak be kell ülnie egy irodába, hogy számoszlopokkal bíbelődjön, a pilótának felállni a katedrára, az ifjú hírvivőnek pedig beülni az iskolapadba és évszámokat, ragozást, meg egyebeket magolni. És még nekik volt inkább szerencséjük, mert azt feltételeztük, hogy eljött a győzelem.

De vajon hogyan gondolt vissza az idős Fidel Castro a fiatal Fidelre? Vajon felmerült-e benne, Ej-ej, Che, neked mennyivel könnyebb most, mint nekünk, akik maradtunk. Mi még nehezebb helyzetben vagyunk, mint a győztes forradalmárok, mert nem győztünk. Mert olyan jogi-, gazdasági környezetben kell folytatnunk a harcunkat, amely egyértelműen az ellenfeleinknek kedvez. Mert a szabályok eleve úgy vannak kitalálva a játékban, hogy mindig nekik lejtsen a pálya, s nekünk még sáros is legyen.

A mozgalomhoz csapódó, vagy tudatosan csatlakozó fiataljaink megtapasztalhatják, hogy nincs arany út, nincs gyors győzelem, nincs dicsőség, hanem nehéz, kitartást és teljes odaadást követelő munka van.

Hogy nem lehet „kicsit forradalmárnak” lenni, csak hétvégén, vagy napközben félórára, mert a trendi dolgok hajkurászása többre nem enged időt. Hogy nem egyszer kell kivágni a rezet a Múzeum lépcsőjén, hanem rendszeresen kitelepülni, terjeszteni az újságot, agitálni az ismerősök közt, szórólapozni, olvasni a napi politikai eseményeket, közben ismerkedni elődeink munkáival is. Mindehhez kell hozzáadni azt a tudást, ami a fiatalok sajátja, a korábbi ismereteket a jelenkor technológiájához kapcsolni, digitalizálás, internet, közösségi média, hasonlók. Ez bizony nem kevés, s sokan el is vesztik a lelkesedésüket, kiábrándulnak a mozgalmi munkából.

Pedig ezt kell megtanulják. Egyelőre ennek van az ideje. Az önképzés, az agitáció, a kampányolás, a kitelepülés, a kapcsolatteremtés, az aláírásgyűjtés az, amit a jelenlegi, kapitalista környezetben egy ifjú kommunistának tudni kell végezni. Ezt el kell mondanunk a számukra, nekünk, időseknek ez a felelősségünk. Meg is kell őket tanítani mindenre, amire csak tudjuk. És úgy kell mindezt végezzük, hogy ne rémítsük el fiataljainkat, ne vegyük el a kedvüket, megértsék, hogy talán még sokáig csak ezt a formáját folytathatjuk a tőke elleni küzdelemnek.

De azt is megértsék, hogy abbahagyni nem lehet, mert a kommunista gondolat nélkül sosem lesz új közösségi társadalom. A tőke, vagy az újdonsült, mondvacsinált eszmék nem fogják megvalósítani a mi céljainkat, csak a saját zsebeik tömésével foglalkoznak.

Nem nosztalgiázásra van szükségük a fiataloknak, hanem példára. Nem kioktatásra, vagy rosszabb esetben lekezelésre, elhajtásra, hanem alapos, de korszerű válaszokra, ha kérdeznek. El kell mondanunk, hogy nincsenek magányos hősök, akik hipp-hopp beírják magukat a történelembe, s ellovagolnak napnyugta felé. Meg kell tanítanunk, hogy tegyék maguk előtt magasra a mércét, hogy ne megfelelni akarjanak, ne letudni a feladatokat, hanem elvégezni. Hogy legyenek nyitottak, kérdezzenek, érveljenek, de ne csak a vitatkozás kedvéért, hanem azért, mert más korba születtek, más szemszögből látják a világot, s ezáltal sok mindent tanulhatunk abból is, amiket ők nem értenek.

Ez kell legyen az út, amin elindítjuk őket. Csak egymást kiegészítve, kölcsönösen támogatva, mindenki tudását összeadva lehet harcolni most is és a jövőben még inkább.

Kós Zoltán

Nem lehet kicsit forradalmárnak lenni

Vélemény, hozzászólás?