Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.
Büntetés helyett emberséget, szolidaritást követelünk a kormánytól!
Önök szerint mennyit ér egy emberi élet? Forintban, dollárban vagy akármiben, mennyi? Érdemes-e pénzt áldozni azokra, akiknek már nem sok maradt hátra? Kell-e segíteni olyanoknak, akik maguk felelősek elrontott életükért?
Kit támogassunk? Az erőseket, az életképeseket, a perspektivikusakat? Vagy a gyengét, a beteget, az elesettet, a társadalmi periférián élőket? Mi éri meg jobban?
Durva, ugye? Igen, durva! Pedig erre a kérdésre minden rendszerben minden kormánynak felelnie kell. De hozzáteszem: felelnünk kell nekünk is, az állampolgárnak, akik a választásokon szavazunk vagy ide vagy oda. Felelnie kell az embernek, legyen az miniszter vagy egyvalaki az utcáról.
A koronavírus megmutatta, hogy mit válaszoltak a fejlett és gazdag tőkés országok. Amerikában 30-40 millió embernek semmilyen biztosítása sincs. Ha nincs biztosításod, ha nincs pénzed, kopogtathatsz bármely kórház kapuján, nem engednek be. Ezt mindenki tudta és tudja, mégis csodálkoznak: jé, az USA-ban hal meg a legtöbb ember covidban! Hogy van ez?
Kuba jóval szegényebb, mint az USA, de mást választ adtak. A járvány első napján kiküldték a körzeti orvost, a körzeti védőnőt, a körzeti megbízottat, a helyi képviselőket, hogy beszéljenek minden egyes állampolgárral. Nem, rosszul mondom, beszéljenek minden egyes emberrel, kérdezzék meg, hogy vannak, miben segíthetnek. Kubában egy év alatt halt meg covidban annyi ember, mint nálunk egy nap alatt.
De hagyjuk a covidot, egyszer csak vége lesz! Az élet megy tovább, és másban is meg lehet betegedni, meg lehet sérülni, máskor is szükségünk lehet orvosra, gyógyszerre, segítségre.
Ne nyugtalankodjanak! Törvényileg, és persze statisztikailag is, nálunk minden tökéletes. Alaptörvényünk gyönyörűen írja: „Mindenkinek joga van a testi és lelki egészséghez.” Sőt, „minden magyar állampolgár törvényben meghatározott támogatásra jogosult”. A társadalombiztosítási törvény még azt is mondja, hogy a társadalombiztosítás egy nagy, nagy „társadalmi szintű kockázatközösség.”
Ma nagyjából az a helyzet, hogy mindenki elmehet az orvoshoz, bemutatja a TAJ-kártyáját, és ingyen kap ellátást. Az ingyenesség persze csak költői túlzás, mert a munkaadó mindenkitől levonja a fizetése 8,5 százalékát és befizeti az államnak. Vagyis, ahogyan kínai barátom szokta volt mondani, ingyen tea nincsen, mindenért fizetni kell.
Akinek nincs munkája, vagy valamilyen más alapon nincs joga a társadalombiztosításra, az havi 8 ezer forinttal megválthatja ezt a jogot. Az új törvény szerint, ha valaki fél éven át nem fizet, az hiába mutogatja a TAJ-kártyáját és hiába emlegeti alkotmányos jogait, fizetnie kell.
Kis hazánkban nyilván vannak olyanok, aki tudatosan átverik az államot. Fizetni nem akarnak, de az orvosság, meg a doktor jól jön. De nyugi, a mi államunk odafigyel az ilyenekre. Mint az adófizetésnél. Ezért van lassan az utolsó WC-s néni is bekapcsolva NAV-ba. Jó tudni az ilyenekről. Tudod, hogy van: a kis pénz is pénz!
De mi van azokkal, akik nem akarják becsapni az államot? Nincs pénzük, mert nincs munkájuk. Nincs munkájuk, mert a környéken nincs munkahely. Nincs pénzük, mert a családfenntartó meghalt. Nincs pénzük, és kilátásuk sincs pénzre, mert kiszorultak a társadalom perifériájára. De sorolhatnám tovább a nagyon is reális élethelyzeteket. Velük mi lesz? Ők nem emberek? Őket ki kell taszítani?
Az új törvény embertelen. Nem tudni, pontosan hány embert érint. Tízezreket, százezreket? Hány közülük a tudatos csaló, az ügyeskedő és hány a szerencsétlen, az elesett, a gyámoltalan?
Bűnös dolog azt mondani, hogy aki nem fizeti a havi 8 ezer forintot, az csaló gazember, aki ellen a törvény szigorával kell fellépni. Bűnös, mert azt is büntetik, aki fizetne, dolgozna, csak éppen nem tud.
Sokan értik ezt. Tiltakoztak az orvosok, felemelték szavukat a szakszervezetek. Egyik sem hatotta meg sem a kormányt, sem a parlamenti többséget, de még a köztársaság elnökét sem. A kormány emberei szívesen prédikálnak szolidaritásról, kockázatközösségről. Nos, hol a szolidaritás? Milyen kockázatot vállal a hatalom az emberekért?
A járványnak még nincs vége. Nincs elég vakcina. Még sokan lesznek betegek, még sokan fognak meghalni. Még sokan fogják a munkájukat elveszíteni. Még sokan válhatnak elesettekké és védtelenekké.
Ne engedjük! Emeljük fel a szavunkat! Követeljük, hogy a kormány az év végéig ne alkalmazza ezt a törvényt, ne nehezítse azok életét, akiknek e nélkül is nehéz! Ez idő alatt gondolkodjon el a kormány, és vonja vissza a törvényt! A pénz nem minden. A pénz nem lehet minden.
De mi is gondolkodjunk el! Felháborodunk, amikor a kormányok megrövidítenek bennünket. Felháborodunk, amikor emberségre, szolidaritásra számítunk és közömbösséget, sőt büntetést kapunk helyette. Pedig ezt teszik velünk harminc éve. Nem szocializmusban élünk, hanem a pénz uralmában, a kapitalizmusban. És négyévente, amikor egy vagy másik tőkés pártra szavazunk, akkor a kapitalizmusra szavazunk, és a tőkés pártokat hatalmazzuk fel, hogy rugdossanak, üssenek, verjenek bennünket. Ennyire ostobák lennénk, ennyire vakok?
