Menü Bezárás

Mennyire ingott meg a tőkés rendszer immunrendszere?

Mennyire ingott meg a tőkés rendszer immunrendszere?

Gondolatok a „Rosszfiúk világforradalma” című könyv kapcsán

Kitűnő könyvet írt Hatos Pál, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Eötvös József Kutatóközpontja Közép-Európa Intézetének igazgatója az 1919-es Tanácsköztársaságról. Végül is egy könyv minőségét, tudományos értékét nem az határozza meg, hogy mindenben egyetértünk-e vele, bár manapság sokan nem így vélik.

Hatos Pál könyve a Rosszfiúk világforradalma címet viseli és a Jaffa Kiadó adta ki. A cím már elárulja a könyv alapüzenetét: a Tanácsköztársaság nem a magyar munkásság világraszóló teljesítménye volt, hanem az értelmiségi lét különböző bugyraiból érkező, álmodozó, a jó vagy alantas szándékaikat kiélni akaró személyek ügylete. Nem a magyar dolgozók akaratának megtestesülése, hanem egy fiatalkori kalandor tett, amit az utca népe nem támogatott, legfeljebb megtűrt, és élvezte előnyös oldalait.

A szerző szerint „1990 után aztán mindenki elfelejtette a »dicsőséges« 133 nap történetét. Joggal. A Tanácsköztársaság hiába volt előképe a szocializmus világtörténeti győzelmének, valós története tele van olyan aknákkal, amelyek előbb-utóbb szétrobbantják a hősi elbeszélések óvatlanul megrajzolt diadalútját.”

A fenti jellemzés érdekes, és sok elemében igaz is, de egészét tekintve mi nem így látjuk. A Tanácsköztársaság minden gyermekbetegsége, butasága, hibája ellenére a magyar kommunista és munkásmozgalom nagyszerű kísérlete volt. A második munkásparaszt állam Lenin Szovjet Oroszországa után.

Egyet kell értenünk a szerzővel abban, hogy a Tanácsköztársaság bemutatása 1989 előtt, a szocializmus évtizedeiben nagyon kultikus, formailag ünnepélyes volt. Nyugodtan hozzátehetjük, hogy a Tanácsköztársaság, illetve annak szereplői sem az MDP, sem az MSZMP politikájában, a párttagság közgondolkodásában nem kerültek az őket megillető helyre.

A szerző tesz egy nagyon fontos megállapítást, amit ajánlanánk más tudományos és közéleti szereplőknek. „A Tanácsköztársaság történetét sokan zárnák ki a magyar történelemből, pedig akarjuk, nem akarjuk, része annak.” Ez így van. Ha tetszik a mai elitnek, ha nem, a Tanácsköztársaságot nem lehet „kiphotoshoppolni” a történelemből.

A szerző utal arra, hogy az 1919 augusztusában kiadott 4039/1919. ME. kormányrendelet kirekesztette a Tanácsköztársaságot a „magyar alkotmányosság és a magyar állam történetéből”. Mint a középkorban, amikor bárki megölhette azokat, akiket az egyház kiátkozott.

Ez a szemlélet sajnos áthatja az aktuális elit gondolkodását és cselekvését. Ahelyett, hogy elismernék, hogy a szocializmus évtizedeiben is voltak jó dolgok, melyeket érdemes lett volna megőrizni, bűnösnek nyilvánítanak, és kizárnak a magyar történelemből.

Hatos Pál nyilván azért lép át humorral, néha gúnnyal 1919 történetén, mert vallja, hogy nem ez volt a legrosszabb. „A rövid, véres, de mégis komikus első felvonást harminc évvel később követte az igazi nagy tragédia.” Hát igen, 1919 megtépázta a magyar uralkodó osztályokat, de nem küzdötte le őket. A szocializmus négy évtizede viszont egy új világot teremtett, ahol nem a pénz az úr, hanem az ember.

A könyv sok-sok értéke közül ki kell emelnünk azt a szándékot, hogy szakítson a téma hagyományos tárgyalásával. Nagyon nehéz új módon írni olyanról, amiről már sokat írtak, és az olvasók hozzászoktak egyfajta stílushoz. Hatos Pál stílusa modern, követi a ma divatos történelmi könyvek divatját, amit pozitívumként jegyzünk meg.

A humor végigkíséri a könyvet. Néha átvált gúnyba, ami nem igazságtalan, hiszen a Tanácsköztársaság szereplői hús-vér emberek voltak, tele erényekkel és hibákkal. A sztorik, amelyek egy része vélhetően tényleg megtörtént, másik része megtörténhetett volna, érdekesek, sőt szórakoztatóak.

Itt jegyezzük meg, hogy a szerző kitűnő bibliográfiai jegyzettel és ajánlóval látta el a könyvet. Az irattárakba nem mindenki mehet el, akit érdekelnek a Tanácsköztársaság dokumentumai, de érdemes ismerni azokat a régebbi és mai forráskiadványokat, ahol elolvashatóak az eredeti dokumentumok. Mostanság kevés könyv jelenik meg a Tanácsköztársaságról, így a szerző válogatott bibliográfiája segítség ahhoz, hogy milyen könyveket keressünk az interneten vagy az antikváriumokban.

A könyv sok érdekes dologra mutat rá, amiről gyakran elfeledkeznek. Miért követett el a Tanácsköztársaság vezetése sok hibát? Nos, az egyik oka nyilván a tapasztalatlanság. A szerző utal arra, hogy Kun Béla és társai, akik megjárták Oroszországot, sokat tudtak a forradalom csinjáról-binjáról, de „ők is csak néhány leckével jártak előrébb a vadonatúj tananyagban.”

Vagy például tudták Önök, hogy a marxizmus alapműve, A tőke egyetlen teljes példánya sem volt fellelhető a budapesti könyvtárakban?

A szerző szól arról, hogy a Tanácsköztársaság abba a koncepcióba illett, amit Lenin és a munkásmozgalom akkori vezetői vallottak. Hittek abban, hogy a forradalom végigsöpör Európában, és győzni fog a világforradalom. Ez nem egy álom volt csupán. Világos volt, hogy a kapitalista rendszer megingott az első világháborúban. A kérdés csak az volt, hogy mennyire ingott meg.

„Utólag könnyű belátni, hogy 1919 tavaszán sem volt esélye annak, hogy a bolsevizmus világjárványa leteperje a legyengült immunrendszerű Európát” –írja a szerző. A hangsúly az utólag szón van. Elmélkedni lehet most is, de nagy döntéseket hozni akkor kellett. A Tanácsköztársaság kikiáltása ilyen nagy döntés volt.

A kortársakat persze meg kell érteni. A szerző idézi Lukács Györgyöt: „Túl korán jött. Túl korán és túl olcsón.” Mármint a forradalom. Garami Ernő pedig bevallotta: nem tudtunk jobbat.
E tekintetben Leninnel értünk egyet, aki szerint Magyarországon a tőkésosztály volt az, amely a nehézségek láttán átadta a hatalmat, a munkásság pedig élt vele. Úgy, ahogyan tudott.

A tanácshatalom vezetői mind fiatalok voltak, jegyzi meg a szerző. Kun Béla 33 éves volt, Szamuely Tibor 28, Korvin Ottó 25, Révai József 20, Rákosi Mátyás 27. A népbiztosok átlagéletkora 41 év volt. Nos, a fiatalság tapasztalatlansággal párosulva okozhat gondokat.

De nem csak a vezetők voltak fiatalok és tapasztalatlanok. Erről is ír a szerző. A 20 milliós Nagy-Magyarországon 500 ezer munkás volt. Az ipari termelés negyedét a kisipar adta. A nagyüzemi munkásság mellett jelen volt a kisiparosok tömege. A munkásság örül a Tanácsköztársaságnak és ezt a szerző sem tagadja. De igaza van, amit Varga Jenő pénzügyi népbiztos szavaival illusztrált: „a dolgozó népesség széles rétegei úgy értelmezik a proletárdiktatúrát, hogy nem dolgozni, de jól élni.”

A szerző részletesen foglalkozik az értelmiség szerepével. Láthatóan nagyon izgatja a kérdés, hogy a magyar értelmiség színe-java miért állt a proletárhatalom mellé. Miért írta Babits Mihály, hogy „mi vagyunk az idők postásai, mi küldjük szét a vörös levelet”?

Miért vállalt szerepet a 26 éves Korda Sándor a magyar filmgyártásban? Tudták, hogy 133 nap alatt 35 játékfilmet forgattak? Persze, ne a mai filmekre gondoljanak!

Tény, hogy a Tanácsköztársaság megélhetést biztosított többszáz írónak, festőnek, művésznek. De valószínűleg ennél többről volt szó.

A magyar társadalom messze nem utasította el a munkáshatalmat, hanem alkalmazkodott hozzá. Jellemző, hogy a kommunistákból és a szociáldemokratákból létrehozott új pártnak 1919 nyarán már 1,4 millió tagja volt. A bankok tisztviselői, zömükben a középosztály tagjai, is „alkalmazkodtak”, létrehozták a Pénzintézeti Munkások Országos Szövetséget. Nem rossz, ugye? Vajon ma milyen nevet adnának, ha jönne egy új rendszerváltás?

Jó dolog, hogy a könyv szól arról, hogy a Tanácsköztársaság a hazát, a nemzetet is védelmezte. „Szent kötelességünknek tartjuk, hogy visszaadjuk a székelyeknek a Székelyföldet.” Ezt nem Horthy Miklós napiparancsa tartalmazta, írja a szerző, hanem Böhm Vilmos népbiztos mondta a kormány ülésén. Nem tagadható az sem, hogy a Vörös Hadsereg visszafoglalta Felvidéket, amit senki más nem tudott megismételni a 20. században. Csak külföldi segítséggel, de annak meg mindig nagy ára van.

Ismert, de korábban nem nagyon propagált tény, hogy a Tanácsköztársaság hadseregében szerepet vállaltak a későbbi Horthy-hadsereg neves személyiségei. Sztójay Döme és Lakatos Géza miniszterelnök lett később. Dálnoki Miklós Béla 1944-ban az ideiglenes magyar kormány feje lesz. Szombathelyi Ferenc, Dálnoki Miklós Béla, Csatay Lajos és sokan mások a katonai vezetés csúcsaira kerültek 1920-45 között. 1919-ben egyébként a Vörös Hadsereg parancsnokainak átlagéletkora 35 év volt.

A könyv őszintén beszél a Tanácsköztársaság más problematikus vetületeiről, beleértve a zsidóság szerepét az ország vezetésében. Kimondja azt is, hogy volt vörös terror, de elismeri, hogy volt fehér terror is. Nem túl hízelgően ír arról, hogy a magyar értelmiség egy perc alatt elfordult a Tanácsköztársaságtól. Korvin Ottó nyilvános kivégzésére annyian voltak kíváncsiak, hogy jegyeket kellett váltani rá. „Akasztását francia tisztek, bámész budapesti kurvák és egyéb kíváncsiskodók mellett végignézte a pesti színész világ krémje, Csortos Gyula, Ódry Árpád és Hegedűs Gyula, valamint a kommunista rosszfiúk végzetén könnyen túllépő Karinthy és Kosztolányi is.”

Tudják, mi az érdekes? A fő kérdés ma is az, hogy a tőkés rendszer immunrendszere mennyire ingott meg. Arról ugyanis kár vitázni, hogy megingott-e. A koronavírus és a gazdasági válság nyomán megingott. Mi jön most?

Olvassák el a könyvet! És készüljenek!

Vélemény, hozzászólás?