Menü Bezárás

Mi lesz veled, magyar társadalom?

Mi lesz veled, magyar társadalom?

Tavaly jelent meg Éber Márk Áron „A csepp – A félperifériás magyar társadalom osztályszerkezete” című könyve. A bonyolult cím ne rémisszen meg senkit sem. A könyv még szociológus diplomával nem rendelkező olvasó számára is érthető. A tudományos szakszavak és idézetek között azonban csak az tud eligazodni igazán, aki két lábon áll a földön, és különösen, ha tisztában van azzal, hogy ő melyik társadalmi osztályhoz tartozik.

A szerző enyhénszólva nem tartozik a konzervatív szerzők közé, az Új Egyenlőség szerkesztője, liberális. De olyan területeket érint, ahol mi, marxisták is érdekeltek vagyunk.

Osztályok pedig igenis vannak!

A Szabadság a magyar dolgozók érdekeit kifejező párt, a Munkáspárt lapja. A könyv megállapításait a munkásság, a dolgozó rétegek szemszögéből vesszük górcső alá.

Hálásak lehetünk a szerzőnek, hogy nem azonosul azon divatos nézettel, amely szerint osztályok nincsenek is. Nem osztja azokat a nézeteket sem, amelyek tagadják a tulajdon meghatározó szerepét abban, hogy ki melyik osztályhoz tartozik.

Egyet kell értenünk azzal a véleményével, hogy „az osztálytudatosság hiánya vagy részlegessége nem döntő érv, ha az osztályszerkezet hatása továbbra is érzékelhető és kimutatható. Nem az osztály halt meg, hanem a róla szóló beszéd szorult vissza.”

A szerző nem marxista, és számos kérdésben igyekszik „leleplezni” a szocializmust, illetve a ma divatos fekete színben ábrázolni. Ennek ellenére erénye, hogy az osztályok létezésének elismerésével azt is elfogadja, hogy folyik az osztályharc a tulajdon megszerzéséért és a politikai hatalomért.

Ahogyan ez várható is, a szerző értékelése a szocialista korszakról gyökeresen eltér a mi véleményünktől. Szerinte a szocializmus nem is szocializmus volt, hanem államkapitalizmus, ahol a magántőke és a dolgozó közötti viszony helyébe az állam és a dolgozó viszonya lépett. A szerző szerint az állami tulajdon nem volt valóságos köztulajdon, a társadalom nem volt a termelőeszközök valóságos tulajdonosa. Az igazi tulajdonos az érvelése szerint a pártállami bürokrácia volt.

A cél nyilvánvalóan a szocializmus diszkreditálása. Az 1948 utáni szocialista forradalomnak pont az volt a lényege, hogy a gyár, a bank, a föld a magántulajdonostól a társadalom kezébe került. A társadalom nem irányíthatja a tulajdont közösen. Rá kell bíznia emberekre, intézményekre. A szocialista állam vállalta a termelőeszközök működtetését, fejlesztését, továbbá a keletkezett jövedelem elosztását. Az állam nevében eljáró szervezetek és személyek nem tehettek szert egyéni vagyonra.

Más kérdés, hogy a szocializmus négy évtizede kevés volt ahhoz, hogy a tulajdon működtetésének leghatékonyabb formáit megtalálja. Az elosztás már a szocializmus elveinek és elvárásainak megfelelően működött, a termelés még nem. Ugyanakkor igaz, hogy a szocializmusnak nincs vége. Az elmúlt harminc évben Kína és más szocialista országok sok új tapasztalatra tettek szert. Ezek marxista általánosítása még várat magára.

Az értelmiség felemelkedése és bukása

A szerző meggyőző módon elemzi a rendszerváltás folyamatát. Kimutatja, hogy az 1960-as évektől kialakult egy értelmiségi csoport, amely szeretett volna beleszólni a javak elosztásába, és ez az „értelmiség rálépett az osztályhatalomhoz vezető útra”.

„A reform mellett elkötelezett, formálódó értelmiségi osztály az 1980-as évek második felére kiábrándult az államszocializmusból, azt nem megreformálhatónak könyvelte el és állást foglalt az államszocializmus lebontása mellett” – mondja a szerző. Ekkor indult el a spontán privatizáció folyamata.

A szerző azt is kimondja, hogy 1998-ra lényegében lezárult az államilag vezényelt privatizáció és „létrejött az új nagytőkés osztály, amely átvette az osztályhatalmat az átmeneti értelmiségi osztálytól.”

A szerző két nagyon fontos megállapítást tesz. Egyrészt, kimondja, hogy „a hazai tulajdonos osztály a transznacionálisan szerveződő centrumtőkéhez képest gyenge és alárendelt maradt.”

Másrészt rámutat arra, hogy miért mehetett végbe a rendszerváltás meglehetősen békésen. „A rendszerváltás során a szakszervezeti- és munkásmozgalom intézményesen feldarabolódott és decentralizálódott, érdekérvényesítő képessége jelentősen meggyengült. A privatizáció, az állam által segített tőkefelhalmozás, különösen pedig a külföldi működő tőke idevonzásának kívánalma ellehetetlenítette a hatékony munkavállalói érdekképviseletet.”

Ez tökéletesen igaz! Hozzá kell azonban tennünk, hogy ezek a folyamatok nem maguktól mentek végbe. A szakszervezeti mozgalom szétverését a kormányok és pártok döntései ösztönözték. A végrehajtásukban oroszlánszerepet játszottak a meghasonult, korrupt szakszervezeti vezetők.

Orbán-kormány: új kiegyezés a tőkével

A könyv természetesen legizgalmasabb része a 2008 utáni, máig tartó időszak elemzése. Az Orbán-kormány „új megállapodásokat kötött a centrumtőke magyarországi érdekeltségeivel” – mondja a szerző.

Mi volt a lényege? Először, idehozták a transznacionális tőke olyan vállalatait, amelyeknek nincs és nem is lehet magyar versenytársa, például a járműgyártás,

Másodszor, más területeken, a bankszektorban, az útépítések, a mezőgazdaság terén felépítették a hazai tőkésréteget.
Harmadszor, az Orbán-kormány enyhíteni igyekszik a nyugati tőkétől való függőséget és intézményes keretek között beengedte a kínai és orosz tőkét.

Negyedszer, az Orbán-kormány tovább szűkítette a munkavállalók jogait. A Munka Törvénykönyvét több alkalommal is a dolgozók rovására változtatta meg. Osztálybékét ígért a külföldi tőkének és ezt keresztül is viszi.

Hogyan is változott meg a magyar társadalom osztályszerkezete? A privatizáció a magántulajdont tette általánossá.

És nem csak a termelésben. 2016-ra a lakott lakások 98 százaléka magántulajdonba került. Az önkormányzati lakások aránya még 1990-ben is 19 százalék volt. 2016-ban már csak 1,3 százalék.

A magyar tőke alá van rendelve a centrumtőkének nevezett nyugati tőkének. Magyarország GDP-jének felét külföldi pénzügyi irányítású vállalatok állítják elő. Ezek a vállalatok adják az összes vállalat 3 százalékát, és foglalkoztatják a dolgozók 25 százalékát.

A szerző világosan kimondja, hogy a hazai, a nyugati és a keleti tőke között jelenleg nincs feloldhatatlan ellentmondás. Az Orbán-kormány „biztosítja mindhárom fő tőkefrakció felhalmozásának olajozottságát.” Milyen szépen körbe lehet írni a könyörtelen profitharcot.

És most jön egy nagyon lényeges megállapítás. Tessék figyelembe venni, hogy nem mi mondjuk, hanem egy polgári szerző. „A hazai és a külföldi, a keleti és nyugati tőke felhalmozásának költségeit a hazai munkásság kénytelen viselni.”

A szerző vitába száll a Fidesz „középosztály” eszményképével. Azon a véleményen van, mint sok más szakíró, hogy a középosztály valójában egy osztályelmélet nélküli osztálykategória. És lássuk be! Az Orbán-kormány a hazai és külföldi nagytőke látványos gazdagodását akarja leplezni. Olyan csoportról beszél, amely magasabban képzett, nemzetibb elkötelezettségű, mint más társadalmi rétegek, és tudása, munkája miatt rendelkezik a társadalmi felemelkedés perspektívájával.

A középosztálynak nevezett réteg ugyanúgy a tőkésosztály része, mint a nagytőke. Léte a nagytőkétől függ, és a fő veszélyt számára is a tőkével és társadalmi befolyással nem rendelkező dolgozói rétegek jelentik.
***

A szerző érdekes megállapítással zárja művét. „Egy ilyen demokratikus és populista, azaz népi és népszerű, a tőkével szemben a munka, a dolgozók és a munkások pártján álló kollektív, szervezett erő felemelkedését lehetségesnek és kívánatosnak tartom.”

Ne tessék megijedni! Nem a Munkáspártra, nem a kapitalizmus leváltására, nem az új közösségi társadalom megteremtésére gondol. A cél egy másfajta kapitalizmus. Nos, szerintünk kapitalizmus csak egy van. Amíg a pénz uralkodik, minden más csak illúzió. De azért a könyvet olvassák el!

Vélemény, hozzászólás?