109 éve, 1912. május 26-án született Kádár János. Nevéhez kapcsolódik a magyar történelem 1956-1988 közötti szakasza. Rá emlékezünk, felidézve utolsó nagy kísérletét a szocializmus megmentésére.
Volt más út
Az 1985-88 közötti időszak Kádár János utolsó három éve a hatalomban. Ma már tudjuk: ez volt a szocializmus utolsó három esztendeje is. Hallatlanul izgalmas évek! Az utolsó lehetőség, amikor még meg lehet menteni a szocializmust.
Kádár, aki ekkor 73 éves, felismerte, hogy az USA, Németország, a tőkés világ minden erővel a szocialista országok megdöntésére törekszik. A kérdés, hogy meg lehet-e akadályozni. Kádár 1985-től új koncepciót alkotott a szocializmus megmentésére. A tennivalók megállapításánál a realitásokból és ne vágyálmokból induljunk ki! A reformot tekintsük történelmi kitérőnek, de vállaljuk fel, hogy néhány métert visszalépünk! Használjuk ki jobban a nemzeti erőforrásokat, a nemzeti sajátosságokat! Újítsuk meg a szocialista országok együttműködését!
Vágyálmok helyett tényeket!
„A tennivalók megállapításánál a realitásokból kell kiindulnunk. A valóságos problémák nyílt feltárásának alapján kell a kibontakozás útját helyesen kijelölni.” – mondta Kádár 1986 novemberében Moszkvában pártvezető kollégáinak. Kádár nagyon lényegeset mondott.
A szocialista országok többsége ekkorra már meghirdette, hogy nem egyszerűen a szocializmust építik, hanem a fejlett szocialista társadalom építése folyik. De mit is jelentett a fejlett szocializmus? Több dolgot. Egyrészt, azt, hogy a közösségi tulajdon többségére és a tervgazdaságra épülő gazdasági modell, emelkedő életszínvonalat biztosít, kielégíti az embereket, garantálja a modell versenyképességét.
Ez 1985-ben nem volt igaz. A szocializmus ugyanis nem oldott meg mindent. Munkát és megélhetést, létbiztonságot adott az embereknek. Társadalmasította a munkát, kijelentette, hogy mindenkinek annyi jár, amennyit a végzett munkája alapján megérdemel. 1985-ig sokat ledolgozott a szocialista országok öröklött fejletlenségéből is, de nem tudta azt teljesen felszámolni.
Kádár 1986 novemberében Moszkvában a magyar tapasztalatokat összegezve egy érdekes megjegyzést tett: „az állampolgárt, mint fogyasztót és nem, mint termelőt támogattuk”. A szocializmusban ténylegesen az volt a cél, hogy az emberek többet egyenek, legyen lakásuk, hétvégi házuk, a gyerekek iskolába járjanak, magyarán, többet fogyasszunk. Erre utólag sem lehet azt mondani, hogy rossz volt vagy téves volt. A Horthy-korszak magyar társadalma végtelenül szegény volt. Kádár János nemzedéke, de még azon nemzedéke is, akik az 1920-as években születtek, szegénységben nőttek fel. Számukra életprogram volt, legyen mit enni.
Kádár azonban a lényegre tapintott rá. A szocializmus lényege nem abban van, hogy másként osztjuk el tortát, mint a kapitalizmusban. Ez csak a következmény. A szocializmus attól szocializmus, hogy másként sütjük azt a bizonyos tortát, vagyis másként termelünk, hatékonyabban, jobban. Ezt 1985-ig nem sikerült maradéktalanul megoldani. A dolgozók többsége elidegenedett a tulajdontól, ezért nem érzett felelősséget a közösségi tulajdonért.
A fejlett szocializmus jelenti azt is, hogy a társadalom építménye szilárd, az emberek magukénak érzik a társadalmat, magyarán a belső ellenforradalom lehetősége kizárt. Ez sem volt igaz. A szocializmus megteremtette a nép hatalmát, de nem sikerült azonban olyan hatalomgyakorlási szerkezetet kialakítani, ami biztosította volna dolgozók közvetlen részvételét a hatalom gyakorlásában, és megakadályozta volna a kontraszelekciót, a tömegektől elszakadt párt- és állami hivatalnokréteg kialakulását, akik el is veszítették a nép bizalmát.
A kádári koncepció lényege világos: ne mondjuk azt, ami még nincs! Lépjünk vissza néhány métert! Legyen több magántulajdon, de a többség közösségi maradjon! A piac tőkés intézményei, a verseny és egyebek, kapjanak nagyobb szerepet, de a tervgazdaság maradjon meg! Vegyük át a polgári demokrácia egyes elemeit, a sajtószabadságot, a gyülekezési szabadságot, de az állami hatalom továbbra is a munkásság és a parasztság kezében legyen!
Kádár tudta, hogy a reform akkor marad a szocializmus keretei között, ha a hatalom szilárdan a munkásság, a kommunista párt kezében van. Annak fogja fel a reformot, ami ténylegesen: eszköznek és nem célnak. A reform a felfogása szerint olyan átmeneti megoldás, olyan történelmi kitérő, amely segít megoldani a szocializmus gondjait, de nem zárja le a visszautat. Kádár elképzelhetőnek tartotta, hogy ez a kitérő nagyobb léptékű legyen, mint korábban.
Kádár a szocialista világban nem volt egyedül ezzel a felfogásával. Kádár elképzelése a realitásokra épülő politikáról éppen az akkori kínai reformerőkkel kötötte össze. Kádár nem tudott kínaiul, s nagyon keveset ismert a kínai politikai anyagokból is. Mégis egy csavarra forgott a gondolkodása Teng Hsziao-pinggel, a kínai reform és nyitás atyjáéval.
Kádár 1987 szeptemberében 75 évesen vállalta a fárasztó utat, és elment Kínába. Teng, aki nyolc évvel idősebb volt Kádárnál, de még 10 évig Kína meghatározó tényezője maradt, a következőket mondta Kádárnak: „A politikai rendszerünk reformjának három fő célja van: először, megerősíteni a szocialista rendszert; másodszor, fejleszteni a szocialista társadalom termelő erőit; harmadszor, kiszélesíteni a szocialista demokráciát, mozgósítani a tömegek bölcsességét. A tömegek bölcsessége mozgósításának központi eleme pedig az, hogy fejlesszük a termelő erőket, emeljük a nép életszínvonalát.” Kína végigment ezen az úton, Magyarországon a tőkés erők megakadályozták.
Szocializmust, de nem kaptafára!
1985 szeptemberében Szófiában kötetlen tanácskozásra jöttek össze a Varsói Szerződésbe tartozó szocialista országok pártvezetői. „A közös elvek mellett figyelembe vesszük a sajátosságokat, a hagyományokat is” – ajánlotta Kádár a tanácskozáson.
A nemzeti sajátosságok különösen azokban az országokban mutatkoztak meg erőteljesen, ahol a szocialista társadalomért vívott harc összekötődött a nemzeti függetlenségért vívott harc ügyével. Jugoszláviában például Tito partizánjai nem csak egy új társadalomért harcoltak a csetnikekkel szemben, hanem az ország függetlenségéért is a németekkel szemben. Nem véletlen, hogy a jugoszláv szocializmust utolsóként tiporták el Európában, s nem ment másként, csak az egész NATO fellépésével. Mao Ce-tung és a kínai párt évtizedeken át nem csak a saját kizsákmányolóik ellen küzdenek, hanem a japánok ellen, Kína függetlenségéért is.
Kádár sejtette, amit mi ma már tudunk: azok a szocialista rendszerek, amelyben a szocializmus és a nemzeti függetlenség ügye összekapcsolódott, sokkal életképesebbnek bizonyulnak 1989-91-ben, mint a kelet-európaiak. Kádár persze tudott még valamit: a nemzeti sajátosságok nem írhatják felül a szocializmus közös sajátosságait. Ahol nincs munkás-paraszthatalom, ahol a közösségi tulajdon szerepe nem meghatározó, ott szó sincs szocializmusról.
Vagy együtt vagy sehogy!
Kádár új szocializmus-koncepciójának másik eleme a szocialista országok együttműködésének megőrzése és megújítása.
Kádár tisztában volt vele, hogy a nyugati integrációhoz, az Európai Unióhoz (akkori nevén Európai Gazdasági Közösség) való közeledés nem csak, illetve döntően nem gazdasági kérdés, hanem politikai.
Kádár következtetése: a szocialista országoknak kell megoldaniuk a problémákat. Kádár első helyre helyezte a „tagállamok fűtőanyag-, energia- és nyersanyag ellátásának tartós és biztonságos megteremtését”. A Szovjetunió a 80-as években gondokkal küzdött. A magyar politikában is akadtak ezekben az időkben olyanok, akik azt mondták: vegyük a gázt, az olajt máshonnan!
Kádár ugyanilyen fontosnak tartotta a csúcstechnikát. 1985 szeptemberében Kádár azt mondta Gorbacsovnak, hogy „szeretnénk együttműködni a szovjet korszerű fejlesztési elképzelések megvalósításában.”
Kádár alapvetőnek tekintette a szocialista országok politikai együttműködését és szövetségét. Ebből a koordinátarendszerből nem kívánt kilépni. Mit kell megoldani? A politikai viszonyt új alapokra kell rakni. Még 1986 nyarán Budapesten óvatosan előadta Gorbacsovnak, hogy a szovjet vezetés részéről a magyar vezetés sohasem érzett bizalmatlanságot, de „a mindennapi életben, a kapcsolatainkat bonyolító, felelős szovjet funkcionáriusok egy részénél találkoztunk a megértés, a bizalom hiányával is.” 1987 májusában, Berlinben majd teljesen világosan ki is mondta, hogy „a szovjet fél nyíltabb, új hozzáállása fontos segítség együttműködésünk fejlesztésében.”
Az ajánlat világos volt. A szovjet vezetés változtasson eddigi magatartásán, vegye figyelembe szövetségesei véleményét. Cserébe – ajánlotta Kádár – a problémát nem fogjuk a Szovjetunió ellenére megoldani. Korszerűbb együttműködést, és a szovjetekkel együtt.
Holnap is lesz más út
A szocializmus megmentésének kádári koncepciójáról mind a mai napig mindenki hallgat. A konzervatív történetírás azért, mert a Kádár-korszakot egy az egyben zsákutcának, sőt bűnnek tekinti. A liberális-szociáldemokrata indíttatású történészek pedig azért, mert ők eleve úgy gondolták, hogy a szocializmus akkori gondjaiból csak egy kiút van, a kapitalizmus átvétele. Számunkra az alapvető tanulság az, hogy 1989-90-ben volt más út, és természetesen holnap is lesz más út, mint a mai, tőkés út.
