Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.
A magyar történelem értékes része
Nagy az én felelősségem. Kádár Jánosról egyre kevesebb szó esik. Sokan dicsérnék, de ma nem juthatnak szóhoz. Az ítélkezők sohasem találkoztak vele, s többségük nem is élt abban a korban. Én a szocializmusból jövök és most már azon nagyon kevesek közé tartozom, akik mellette dolgozhattak.
Hogyan őrizhetjük őt meg? Hogyan állíthatjuk vissza a szocializmus négy évtizedét a magyar történelem folyamatába? Mit mondok róla, életművéről a jövőnek? Ez az én felelősségem.
Fiatal külügyesként kerültem Kádár közelébe. Hittem benne, hittem eszméinkben, de vajmi keveset tudtam az országról, a politikáról, a szocializmusról. Tőle tanultam, hogy egyszerre kell hinnünk és józan paraszti ésszel gondolkodni. Nem utánoznunk kell másokat, hanem a magunk arculatára formálni a jót. A szavaiból értettem meg, hogy a politika nem szakma, nem hivatás, hanem szolgálat. Az egyszerű emberek, a nép szolgálata, akiket mindig magunk előtt kell látni.
Ő formálta gondolataimat a külpolitikáról. Hogy milyen utat választunk, függ a hitünktől, az ideológiánktól, azoktól, akiket barátainknak tekintünk. De Magyarország mindig itt volt és itt marad, akárki is a barátunk, mindig kell hidakat építeni a másik irányba.
A rendszerváltás után nagy volt a kísértés és a nyomás is rajtunk. Nincs más dolgunk, mint őt követni, a kádári szocializmus igazságait hirdetni! Ugye, emlékeznek, hogy milyen sokan mondták ezt, és még többen gondolták ezt.
De mi nem mentünk ezen az úton. Nem váltunk nosztalgiaklubbá. Gondolkodásunkban, módszereinkben alkalmazkodtunk az újhoz. Ezzel történelmi feladatot hajtottunk végre, átmentettük erőinket a kapitalizmus korszakára.
Közben tanultunk. Kádár János halálának első évfordulóján megemlékezést tartottunk a Fiumei úti temetőben. Egyszeri alkalomnak szántuk, aztán hagyomány lett belőle. Reméltük, hogy Kádár tisztelete köré összegyűlnek majd a kapitalizmus ellenfelei. Bíztunk benne, hogy Kádár emléke legalább a darabokra zúzott kommunista erők számára gyűjtőpont lehet. Egyik sem vált valóra. A kádári örökség a mi ügyünk maradt.
A múlt emléke nem vált politikai szervező és mozgósító erővé. Egyre mélyebb fájdalommal észleltük, hogy az új nemzedékek nem csak életművét, de lassan nevét se ismerik.
Még nehezebb volt szembe nézni a kádári örökséggel. A pártnak is, és személy szerint nekem is. Mi volt jó és mi volt rossz? Mit vihetünk magunkkal a jövőbe? A kádári korszakkal való szembenézés nélkül nem tudunk jó választ adni arra, hogy milyen társadalmat akarunk.
Világos lett az is, hogy a kádári párt lebontása nélkül nem születhet új párt. Meg kellett szabadulni a kádári korszak nyelvezetétől, beidegződéseitől. Sokat dolgoztunk ezen, és tisztelet a Munkáspárt tagjainak azért, hogy elfogadták az újat.
A múlttal való szembenézés nem volt öncélú. A konkrét feladatok fényében kerestük a magyarázatot a múltban. Az elmúlt harminc évben például számtalanszor tapasztaltuk, hogy a szociáldemokraták a felszámolásunkra törekednek. Ma folyamatos harcban állunk a liberális erőkkel is. Ezek az erők nem ma születtek, akkor is jelen voltak.
Ebből a szempontból is világosan látnunk kell, hogy azt a kádári törekvést, hogy egy pártban találjon helyet a kommunista-forradalmi irányzat, a liberális és a szociáldemokrata irány, a forradalmi szellem szenvedte meg. 1989-re a kádári párt elvesztette veszélyérzetét és reagálási képességét.
De mondok mást. A mai forradalmi mozgalom csak akkor élheti túl a válságot, ha intellektuálisan nyitott, és képes az új viszonyok, a nemzeti körülmények között alkalmazni a marxizmus elveit.
Ma is azonosulunk Kádár kijelentésével arról, hogy nincs szovjetellenes kommunizmus. A Szovjetunióhoz ma is tisztelettel viszonyulunk. Tény az is, hogy Kádár nem másolta a szovjet mintát, ellenállt a gorbacsovi pusztításnak. De igaz az is, hogy a szovjet párthoz való ideológiai kötödés sok tévedés és illúzió alapja volt.
A tőkés erők a rendszerváltás után frontális támadást indítottak Kádár és a kádári szocializmus ellen. Mára egész intézetek foglalkoznak ezzel. A szocializmus tagadása a nemzeti tanterv része lett.
Lehet-e, kell-e szembe úsznunk az árral? A válaszunk: igen! A mostani válságok, az Orbán által emlegetett 2008-as pénzügyi válság, a migránsválság, a koronavírus körüli válság a kapitalista rendszer válságát mutatják.
A kor, a válságos helyzet maga veti fel a jövő társadalmának kérdését. A tőke fél a válaszoktól, a mi válaszainktól, a forradalmi válaszoktól. Nem véletlen, hogy a liberálisok pánikszerű támadást indítottak Kína ellen. A konzervatívok pedig megkísérlik gazdasági kérdésként kezelni, miközben a kínai modellnek szélesebb üzenete van, akár terjeszti-e a kínai vezetés, akár nem.
Hibát követnénk el, ha nem lennénk kritikusak saját múltunkkal szemben, Ha a kapitalizmus tükrében mindenre azt mondjuk, hogy jó volt, nem tudjuk megvédeni azt sem, ami tényleg jó volt.
De hibát követnénk el akkor is, ha feladnánk a küzdelmet Kádárért, a szocializmusért. A szocializmus négy évtizede nem elvesztegetett idő. Ki lehet tagadni, de ettől még a magyar történelem értékes része. A jövőnk nemcsak attól függ, hogy milyenek vagyunk ma, hanem attól is, hogy milyenek voltunk tegnap.
