Július 27-e a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban ünnep. 1953-ban ezen a napon ért véget az USA és szövetségesei ellen vívott honvédő háború, amit mi, magyarok koreai háborúként ismerünk.
Távol-Kelet 1945: szocializmus vagy kapitalizmus?
Korea 1945-ig japán gyarmat volt. 1945 nyarán megkezdődött a térség felszabadítása. Korea északi részét a szovjet hadsereg szabadította fel, a déli részét az amerikai. 1948 szeptemberében Kim Ir Szen vezetésével megalakult a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság, amely a szocialista út mellett foglalt állást. Az ország déli részén Li Szin Man elnöklete mellett kikiáltották a Koreai Köztársaságot, amely a kapitalista fejlődés útjára lépett.
1949. október 1-én Mao Ce-tung Pekingben kikiáltotta a Kínai Népköztársaság megalakulását. Létrejött a kommunisták vezette Új Kína.
Megkezdődött a harc szocialista Észak és a tőkés Dél között. Az indulási pozíció a tőkés délnek kedvezett. A KNDK-nak 120 ezer km² terület és 9 millió lakos jutott, Dél-Koreának 100 ezer km², de 20 millió lakos. Északon koncentrálódott az ércbányászat 90 százaléka, de Délen volt a koreai feldolgozóipar zöme, a gépipar 72 százaléka, a textilipar 85 százaléka. Délen voltak fejlettebb tengeri kikötök is, és a közlekedési hálózat is fejlettebb volt.
Az USA és a tőkés világ nem nyugodott bele abba, hogy egy szocialista világrendszer jön létre. Európában nem lehetett háborút indítani. 1949. augusztus 29-én a Szovjetunió elvégezte az atomrobbantást, ezzel megszűnt az USA atomfölénye. Bár igaz, hogy az USA egyelőre több atomtöltettel és több hordozóeszközzel rendelkezett, mint a Szovjetunió.
Az imperializmus erői a Távol-Keletre koncentráltak. Céljuk volt meggyengíteni Kínát, és megszerezni Korea északi részét.
A szocialista országok, a Szovjetunió, Kína és a KNDK vezetése azt a célt állította maga elé, hogy megvédik és megerősítik a II. Világháború eredményeit. Elvileg erre két lehetőség kínálkozott: vagy partra szállni Tajvanon és megdönteni Csang Kai-sek rendszerét, egyesíteni Kínát, vagy elfoglalni Korea déli részét.
Sztálin számára 1950 nyarára nyilvánvalóvá vált, hogy jelentős légierő nélkül nem lehet Tajvant lerohanni. Ilyen erők nem álltak rendelkezésre. Megértette azt is, hogy a kínai népi felszabadító hadsereg kimerítő háborús évtizedek után nem tudja ezt a feladatot vállalni.
A helyzetet jelentősen befolyásolta az a tény, hogy a dél-koreai vezetés rászánta magát arra, hogy katonai úton egyesíti Koreát. Nyilvánvalóan ebben számított az USA és a fegyverkezésnek nekilátó Japán segítségére. 1949-50 folyamán az USA 50 ezer géppisztolyt, 40 ezer gépkocsit, 2 ezer reaktív tüzérségi eszközt adott Dél-Koreának, és kiképezték a 104 ezres hadsereget.
A KNDK vezetése átlátta ezt a veszélyt, és egyben a lehetőséget is. 1950. január 19-én Tyerentyij Fomics Stikov phenjani szovjet nagykövet jelentette: „Tegnap este a kínai nagykövetségen fogadás volt. A fogadáson Kim Ir Szen a következőket mondta nekem: most, hogy befejeződik Kína felszabadítása, napirendre kerül Korea felszabadításának ügye. Mao Ce-tung azt mondta neki, hogy nem kell Délt megtámadni. De, ha Li Szin Man megtámadja Északot, ellentámadásba kell átmenni.”
Január 30-án megérkezett Sztálin válasza: „ilyen hadműveletet alaposan elő kell készíteni” 1950. április 8-án Kim Ir Szen megérkezett Moszkvába és tárgyalt Sztálinnal. A szovjet vezető azonban nem mondott végleges igent. A pekingi szovjet nagykövet útján tisztázni kívánták a kínaiak álláspontját. Ha Kína ellenzi a háborút, a Szovjetunió se támogatta volna. 1950. május 15-én a szovjet nagykövet jelentette: Mao egyetért.
Minivilágháború Koreában
1950. június 25-én elkezdődött a háború. A koreai háború kezdetére a Koreai Néphadsereg már jelentős erővé vált. 223 ezer katona szolgált a hadseregben. Közülük 175 ezer szárazföldi csapatoknál, 2829 fő a légierőnél. A hadsereg erejét 10 lövészhadosztály, egy páncélos dandár, több tüzéralakulat alkotta.
A dél-koreai hadseregnek 104 ezer katonája volt. A koreai háború kezdetén az északi és déli csapatok aránya 1,3:1 volt az északiak javára. Harckocsik terén az arány 5.9:1 volt ugyancsak az északiak javára. A KNDK kezdeti sikerei láttán az USA jelentős erőket vetett be, ami súlyos helyzetet teremtett.
A háború első szakasza 1950. szeptember 14-ig tartott. A KNDK hadserege felszabadította Dél-Korea jelentős részét.
A második szakasz 1950. szeptemberétől 1950. október 24-ig tartott, s az amerikai csapatok ellentámadása fémjelezte.
A harmadik szakasz 1951. július 9-ig tartott. Ennek során Kína belépett a háborúba, és az ellenséget visszaszorították a 38. szélességi övig.
A KNDK hadseregének megsegítése mellett döntött a Mao Ce-tung vezette Kína. 1950-53 között mintegy 3 millió kínai katona harcolt Koreában. Mintegy 900 ezer kínai katona halt hősi halált.
A negyedik szakaszban kemény és elhúzódó harcok folytak, ami a fegyverszünet aláírásával ért véget.
A háború során az amerikaiak szétbombázták Phenjant. Amerikai adatok szerint a 9 millió lakosú KNDK 1,5 millió polgári lakost és több mint 200 ezer katonát vesztett el a háborúban. A KNDK-t azonban nem törték meg, Korea északi részét nem tudták elfoglalni.
Kim Ir Szen elvtárs a koreai háború idején vezette, szervezte, s túlzás nélkül mondható, megszemélyesítette a koreai nép hősi küzdelmét az USA ellen. Ez olyan elismerést és tekintélyt adott Kim Ir Szennek, amelyhez hasonlóval Sztálin halála után a szocialista világ egyetlen vezetője sem rendelkezett.
A KNDK győzelméhez jelentős mértékben járult hozzá a polgári lakosság. A hadipari termelés három év alatt egy pillanatra se állt le. Kim Ir Szen kiadta a jelszót: „Az élelmiszercsata a hazáért vívott csata.” 1950-re a mezőgazdaság elérte az 1948-as szintet, és a háború ellenére tovább növekedett. Az ipar rendkívüli erőfeszítéseket tett azért, hogy ellássák a lakosságot és a harcoló csapatokat.
Magyarország: segítettünk, ahol tudtunk
A koreai háború a magyar és koreai nép kapcsolatában is fontos állomás volt. Mi nem ismertük egymást, nem tudtunk egymásról. Akkor, 1950-ben a történelem egymásra utalt bennünket.
1950 decemberében Simics Sándor phenjani magyar követ jelentést küldött a kormánynak: „A tényleges helyzet pedig az, hogy a koreai kormány kritikus helyzet előtt áll. A városok teljesen felégetve, a lakosság lakás, ruha, cipő és gyógyszer nélkül van. A középületek, gyárak lebombázva vagy felrobbantva, felszerelések, könyvtárak leégve, kirabolva. Korea lakott területei romhalmazzá váltak. Állatállományuk nincs, aprójószág nincs. Az egyedüli állatjuk a bivaly, ez az egyetlen szállító eszközük, a rizsmegmunkálásnál nélkülözhetetlen, majdnem mind elvitték frontszolgálatra, nagy részük elpusztult a bombázás, a kimerültség által. Vagy a hadsereg élelmezésére.
A hadsereg nagy része még a mai napig is gumipapucsokban harcol a tél idején. A lakosság a földbe ásott vermekben lakik, tüzelő a legtöbb helyen be sem szerezhető. Ezekből a földalatti vermekből még munkára sem tudják vinni a lakosságot, ha van rajtuk valami, akkor az vékony nyári ruhanemű, ami már szintén lerongyolódott róluk. Sok a fagyás (a hadseregben is), a meghűléstől származó megbetegedések is, jelentkezik a kiütéses tífusz. És félő, hogy a meleg idő beálltával az itt amúgy is annyira minden évben felmerülő járványok, hastífusz, vérhas, disenteria rettenetes méreteket fog ölteni.
… Itt valami hathatós, az összes demokratikus ország, az egész haladó emberiség összefogásából kialakult, a koreai népet megmentő segítségnek kell jönnie.”
A Magyar Dolgozók Pártja, élén Rákosi Mátyással értékelték a helyzetet. A fiatal Magyar Népköztársaság segített, ahol tudott.
Az 1950-es években csaknem ezer észak-koreai fiatalt fogadtunk Magyarországon. A legfiatalabbak a Szabadság-hegyen felállított Kim Ir Szen Iskolában, majd a Hűvösvölgyben megnyitott Pak Den Áj Gyermekotthonban kezdték meg tanulmányaikat. Az észak-koreai kormány kérésére folyamatosan érkeztek hazánkba idősebb diákok is, akik közül sokan részt vettek a koreai háború harcaiban.
Magyarország egy komplett kórházat adott a KNDK-nak. A Rákosi Mátyás Kórházban 1950 és 1957 között nyolc orvos-egészségügyi csoport váltotta egymást, több mint 100 orvossal, egészségügyi dolgozóval és kisegítő személyzettel. 1957 februárjában dr. Simonovits István egészségügyi miniszterhelyettes az alábbiakat jelentette Marosán Györgynek, a Forradalmi Munkás-Parasztkormány államminiszterének: „a kórház és járóbeteg-rendelés teljes felszerelését, annak folyamatos pótlását, gyógyszerellátását, a magyar egészségügyi csoport személyi szükségleteit évi 6,5 millió forint költségvetésből, ezen belül 1,5 millió forint devizaigényes költséggel a magyar Egészségügyi Minisztérium látta el.”
Az MDP országos gyűjtést indított a koreai nép megsegítésére. Az MDP KV Agitációs és Propaganda Osztály 1950 őszi jelentésében megállapította, hogy már az első hetekben „mintegy 600-700 000 emberre tehető az eddigi adakozók száma. Az adakozók túlnyomó többsége – megállapításunk szerint – az üzemi dolgozók és a városok lakosaiból adódik. Az átlag-felajánlás személyenként 8-10 forint.” Ebben az időben egy átlagos magyar dolgozó havi fizetése 652 forint volt.
Koreában értünk is harcoltak
A koreai háború a szocializmus és a kapitalizmus első nagy összecsapása volt 1945 után. Mit adott a háború a szocializmus erőinek stratégiai értelemben?
Sztálin, a Szovjetunió vezetője 1950 nyarán az alábbi értékelést adta: „Egy, Amerika, hasonlóan a világ bármely más államához, nem tudja Kínát legyőzni. Egy ilyen harcba Amerika csak beleszakadhat. Kettő, ha Amerika beleszakad, akkor belátható ideig nem lesz képes kirobbantani a harmadik világháborút. Ha a harmadik világháború meghatározatlan ideig elhalasztódik, időt nyerünk a szocializmus megerősítésére Európában. Arról nem is beszélve, hogy Amerika harca Kína ellen forradalmasítani fogja az egész Távol-Keletet.”
Sztálin szavait igazolta a történelem. Nem sikerült Koreát egyesíteni, de sikerült a szocialista Koreát megmenteni. A szocialista úton járó KNDK ma is él, és ellenáll az USA nyomásának.
Kínát nem tudta az USA legyőzni, és hiába próbálkozik ezzel ma is, nem fog sikerülni.
Thürmer Gyula 2013-ban, a háború 60. évfordulóján a következőket mondta: „Barátságunkat nem adjuk fel, még akkor sem, ha a mai tőkés világ, a mai tőkés politikai körei igyekeznek bennünket eltántorítani. A koreai néppel, a szocializmusért vívott küzdelmével szolidárisak vagyunk még akkor is, ha a nemzetközi kommunista mozgalom számos pártjának véleménye különbözik a miénktől.
A magyar-KNDK barátság ügyét nem adjuk fel, még akkor sem, ha a magyar közvéleményben gyakorta értetlenség fogadja megnyilvánulásainkat. A mi dolgunk, hogy felvilágosítsuk az embereket, és enyhítsük a tőkés média romboló hatását.”
***
Az ünnep alkalmából Thürmer Gyula levélben fejezte ki jókívánságait Kim Dzsong Unnak, a Koreai Munkapárt főtitkárának, a KNDK Államtanácsa elnökének, a KNDK Fegyveres Erői főparancsnokának.
