Nem tudom, hogy a tisztelt olvasó felfigyelt-e a hírre: Kordás László, a Magyar Szakszervezeti Szövetség elnöke lemondott tisztségéről és belép a DK-ba.

A bejelentés nem rázta meg a tőzsdét. A miniszterelnököt sem ébresztették fel álmából a médiafigyelői.  A Dobrev-Gyurcsány páros sem döbbent meg a meglepetéstől, hiszen Kordás úr régi megbízható katona, aki a Gyurcsány-érában volt már államtitkár is. Megaztán az ilyen kilépés-belépés ügyeket szokás előre lezsugázni. Már csak a pénz miatt is.

Nem is kellene foglalkozni az üggyel, ha nem a szakszervezetekről lenne szó. A szakszervezetek ügye pedig fontos, nagyon fontos. A szakszervezet fegyver, nem is akármilyen.

A szakszervezet nem NGO, amihez elég pár ráérő értelmiségi, pár meghökkentő posztolás a Facebookon, és máris megvan az esély arra, hogy valamelyik amerikai és vagy EU-s alapból csordogáljanak a dollárok vagy az eurók.

A szakszervezethez dolgozó emberek kellenek. Gondolkodó dolgozó emberek, akik értik, hogy másokkal összefogva könnyebb a munkaadóval szemben eredményt elérni, mint egyedül. A szakszervezet szervezettséget teremt a munkaadóval, a tőkéssel szemben. Kollektív védelmet épít ki a dolgozók köré, óvva őket attól, hogy bármit megtegyenek velük.

A szakszervezet soha, sehol nem dönti meg a tőke, a pénz hatalmát, de képes korlátozni azt, engedményekre kényszeríteni.

Nem véletlen, hogy a rendszerváltáskor a szakszervezetek az első célpontok közé tartoztak. Nem maradhattak erős szervezetek, ahol munkások, dolgozók ezrei voltak együtt. Az egységes szakszervezeti mozgalmat feloszlatták. Ugyanazokon a munkahelyeken számos apró szervezetet hoztak létre, országos szinten pedig féltucat konföderációt.

A Horn-kormány idején a szocialisták úgy tettek, mintha a hatalomba emelnék a szervezett dolgozókat, valójában csapást mértek rájuk. A társadalombiztosítás és a nyugdíjasok ügyeinek intézésére önkormányzatokat hoztak létre, és ezek élére szakszervezeti főnököket ültettek. Ezek mindjárt bekerültek az MSZP parlamenti frakciójába is. A látszat a demokrácia volt, a valóság az, hogy az MSZP kiherélte a szakszervezeti mozgalmat.

Az Orbán-kormány tudta, hogy az alvó oroszlán is oroszlán. Látta a nyugat-európai országokat, ahol a szakszervezetek a kommunista pártokkal összefogva százezreket vittek ki az utcára. Nem a hatalmat akarták elvenni a tőkésektől, hanem rákényszeríteni őket, hogy a tőkés válság terheit ne a dolgozókra hárítsák át, hanem vállaljanak részt a terhekben. A harc közben jöttek rá, hogy előbb vagy utóbb, de fel kell vetni a hatalom kérdését is.

Az Orbán-kormány biztosra akart menni. A számítás egyszerű volt. Adjunk többet a tömegeknek, több bért, több kedvezményt! Nem túl sokat, de eleget ahhoz, hogy az emberek ne akarjanak utcára menni! A sztrájkjogot pedig korlátozzuk, hogy ne nagyon ugrálhassanak a szakszervezetek!   A szakszervezeti vezetőket ültessük le a kormány és a munkadók képviselőivel, és mutassuk meg, hogy harcra nincs szükség, hiszen kávé mellett ki lehet egyezni a minimálbérről meg néhány más dologról!

Ez a modell működik. A kormány és a munkaadók örülnek, mert nincsenek sztrájkok. A szakszervezeti vezetőknek sem kell megerőltetni magukat, hiszen különösebb harc nélkül minden évben fel tudnak mutatni valamennyi béremelést a tagjaiknak. Még a dolgozó se nagyon panaszkodhat, hiszen a minimálbér emelkedik, és munka is jut mindenkinek.

Ez a modell működhet mindaddig, amíg a gazdaság szállítja a pénzt, vagyis van mit szétosztani. A gond akkor fog csőstül jönni, amikor a magyar gazdaság valamelyik pillére megbillen. Mondjuk, összeomlik az európai ház! Egy új EU új játékszabályokat jelenthet, és nem biztos, hogy a külföldi tőke ugyanúgy jön, mint eddig.

Probléma lehet abból is, hogy ez a modell nem képes a magyar társadalom minden kérdését kezelni. Ilyen komplex kérdés az egészségügy. Itt szinte lehetetlen olyan osztozkodási mechanizmust találni, ahol mindenki jól járna, az orvos is, az ápoló is, a tőkés is és persze a beteg is.  Ha olyan egészségügyet akarunk, ahol mi, emberek jól járunk, azért harcolni kell. A harcban a szakszervezetekre is fontos szerep vár.

Komoly kérdést vet fel a liberális tőke szabványosítási törekvése. Azaz minden országban egységes adózást és feltétel nélküli alapjövedelmet bevezetni. Ehhez a megtermelt jövedelmek újraelosztására van szükség a tőkés és a dolgozó között. Ha a magyar dolgozó nem akar újra és újra kiszolgáltatott lenni, harcolnia kell! A harchoz pedig szervezetekre van szükség.

Kordás úr átlépése a DK-ba önmagában jelentéktelen ügy. De e mögött nyilván nem csak egy szakszervezeti vezető személyes számításai vannak. Még csak nem is az a fő dolog, hogy a liberálisoknak az Orbán-kormány elleni hibridháborúban minden katonára szükség van, bár ez is lényeges.

A döntő a liberális tőke törekvése arra, hogy a szakszervezetek ne szólhassanak bele az előttünk álló nagy küzdelmekbe! A liberális és konzervatív erőkkel szemben ne jelenhessen meg erős tőkeellenes mozgalom! A tőke ellen fellépő politikai erők ne találhassanak társadalmi bázist a szervezett dolgozók között!

A szakszervezetekre nagyobb szerep vár, mint bármikor a rendszerváltás óta. De meg kell védeniük önmagukat!  A jövő a tét!