“Miért a gyógyítást választottad hivatásodnak?
Már gyerekként is ez volt az egyetlen kép, hogy ha nagy leszek, akkor valami segítő foglalkozást szeretnék űzni. Valami olyat, ahol emberekkel tudok foglalkozni. Középiskolában is tudatosan ilyen pályára készültem, pszichológián vagy orvosi egyetemen gondolkoztam, hogy beszélgetni lehessen, kommunikálni, így segíteni. Végül az orvosi felé húzott a szívem. Sokat gondolkoztam ezen azóta, hogy jó döntés volt-e, mert sok dologban úgy érzem, hogy a pszichológiával jobban jártam volna. Egyébként a mai napig azt érzem, hogy mind a kettőre szükség lenne. Akkor azt gondoltam, hogy ebben több lehetőségem van, valamiért erre húzott a szívem.
Nem egy könnyű szakmát választottál.
Nőként orvosnak menni meg aztán kifejezetten nehezített pálya. A férjem is orvos (az egyetemen ismerkedtünk meg). A nagyfiam is az állatorvoslás felé kacsingat, bár nem feltétlenül ebbe az irányba szeretnénk terelni. Nem a legegyszerűbb orvosnak menni. Nem azért, mert sok a munka, vagy mert mindemellett legtöbbször kevés a pénz is. Bár ez a segítő szakmákban általánosságban elmondható azt hiszem.
Anno viszont mégis, te magad is ezt választottad.
A gyógyítás és más emberekkel való foglalkozás mindig érdekelt. Ebben éreztem kihívást, és hívást is. Nem tudtam másban elképzelni magam.
A vér, meg a tű, meg a szike se tartott vissza?
Na igen, azok nem voltak a kedvenceim. Nem bírom se a vért, se a tűt. Az első terhességem alatt szoktam hozzá a vérvételhez is. Ráadásul 50 per semmi volt a vérnyomásom. De nem is azért mentem orvosnak, hogy szurkáljak másokat. Akut területen – sürgősségi, műtétes szakmák – nem akartam elhelyezkedni. A nőgyógyászat érdekelt, de semmiképpen nem a sebészet, vagy az akut betegellátás vonala, inkább olyan nőorvoslás, nőkkel való foglalkozás non-konvencionális úton.
Mindig inkább az elmélyedős, tanulós, kutatós rész érdekelt, ahol gondolkodhatok egy adott probléma megoldásán, és ebbe bevonhatom valamilyen módon a pácienst is, és egyéb társszakmákat is, innen az integrált szemlélet utáni szeretetem. Ezen kívül pedig mindig hiányoltam a valódi preventív szemléletet, és az egészségnevelést úgy általában.
És akkor így ezek után végül hogy lettél aztán háziorvos?
A nőgyógyászat és a gyermekgyógyászat érdekelt az egyetemen. A nőgyógyászat inkább. Az egyetemen ott csináltam a tudományos munkámat. Már akkor is megvolt a női fókusz. Már akkor is kezdett érdekelni az, amit most csinálok, csak még nem volt világos, nem állt össze az én fejemben sem, hogy mi is ez. Ez a holisztikus női orvoslás, amivel manapság világszinten egyre többen foglalkoznak.
Ötödéves voltam, amikor az első gyerekünk született. Kicsivel több mint 1 éves volt a fiam, amikor diplomáztam. Akkor kell választani szakmát. A férjem a traumatológia és ortopédia irányába indult, ami sok ügyelettel és munkával jár. Nekem emellé a nőgyógyászat súlyos lett volna. A nagyszülők 100-130 km távolságra élnek, dolgoznak két különböző irányban. Szóval ez számomra kompromisszum volt. Meg aztán úgy gondoltam, hogy háziorvosként egy bensőséges viszonyt, kapcsolatot tudok kialakítani a betegekkel. Elkezdtem a rezidens képzést, közben megszületett Anna lányunk is, és amikor leszakvizsgáztam, akkor ugye az van, hogy venni kell egy körzetet. Vagyis kéne. Nálunk viszont ez nem merült fel, egyrészt anyagi okokból, másrészt a két pici gyerek, plusz a férjem munkája mellett ezt nem szerettem volna bevállalni, és elköteleződni úgy, hogy igazán nem voltam biztos benne, hogy ezt hosszú éveken keresztül tudnám csinálni. Úgyhogy inkább helyettesíteni mentem el egy nagyobb kisvárosi körzetbe 4 évre.
A háziorvosi munkám során aztán találkoztam olyan problémákkal, amiket a rendelkezésemre álló eszközökkel, tudással nem tudtam megoldani, és ez igencsak bosszantott. Ilyen esetekben mindig utánamentem, gondolkodtam, szabadidőmben kutakodtam, hogyan lehetne ezen a problémán segíteni.”
