“Szokványos napnak indult. Felkeltem, reggeliztem, buszra szálltam, kizakatoltam a munkahelyemre. Arcomon a reggeli kelés, az idő nyákos, a kedvem a béka feneke alatt. Átlagembersors. Blazírtan mosolyogtam a portásra, a kollégákra, nem vettem tudomást az amortizációnak induló munkakörnyezetről, a savanyú arcokról, az elfásult atmoszféráról. Lelki szemeim a közeljövőbe tekintettek, egész pontosan a délután fél ötbe, amikor lehúzhatom a kártyám kifelé menet, és a nap első őszinte mosolyát villanthatom a portás irányába.
Sziszüphoszként görgettem az időt magam előtt. Fél egykor felálltam a számítógép mellől, kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat, és elindultam a magányos ebédszünetre. Szedtem a lábamat, nem akartam, hogy valaki utánam kiáltson, jégcsapnapot tartottam ugyanis, ami azt jelentette, hogy úrrá lett rajtam a születési szociális fóbia, és jobban szorongtam a small talktól, mint attól, hogy szomorú, üres arcú asszonynak néznek a kifőzdében.
Ráadásul ma van a születésnapom. Érdekes, csak órákkal ébredés után villant be, a Facebookról már rég leszedtem, pedig ha más nem, arra jó volt, hogy eszembe juttassa. Nem szeretem a születésnapot. Amióta elmúltam negyven, öregnek érzem magam. De talán már előtte is.
Kevesebb mint negyedóra alatt megettem a félig elhűlt lencsefőzeléket a kiszáradt fasírtdarabbal. Volt még húsz percem, átszaladtam a Sparba, hogy megvegyem a vacsoránakvalót, így megúszom a munkaidő utáni tülekedést a boltban. És tényleg nagyon kevesen lézengtek bent, egy-két nő a csemegepultnál, egy asszony babakocsival, egy középkorú férfi a borok között. Tulajdonképpen volt értelme annak, hogy majdnem megfulladtam a fasírttól, mert nem rágtam meg rendesen.
Mellettem magas, nagydarab férfi válogatott a konzervek között. Rögtön ismerősnek tűnt, csak az arcát takaró gigantikus maszktól nem láttam igazán jól. Megálltam mellette, és minél tovább néztem a szemem sarkából, annál inkább erősödött az érzés, hogy ismerem őt, és ez az ismeretség valami nagyon, valami igazán mélyen rossz.”
