Arra kaptam lehetőséget, hogy az egészségügyről beszéljek.
Orvos vagyok, nyugdíjas, de még dolgozom. Dolgozom, azért, mert a szakmám a hobbim is, és mert a „döcögve” működő egészségügyben segítenem kell, hogy az ismerőseim, és minél több más beteg is megfelelő ellátáshoz juthasson.
A Covid sok mindent megváltoztatott, de enélkül is nagy bajok vannak.
A rendszerváltás előtt, a szocializmusban volt egy működő egészségügy, ahol minden beteget elláttak, mindenkinek joga, lehetősége volt gyógyulni. Nem voltunk gazdagok, de a világhírű „magyar tudás” akkor is a mienk volt. Lehetőség azon a fejlettségi szinten kevesebb volt, de mindenkinek egyformán járt. Ma vagy kapsz ellátást, vagy azt mondják, hogy várj a sorodra. Ha van pénzed, menj a magánellátásba, majd ott megkapsz mindent – de ma már ez sem igaz, ez a rendszer is nehézségekkel küzd, ma már ott is „várólisták” vannak.
Mi van ma Magyarországon? Hová „fejlődtünk” harminc év alatt?
Nem működik az alapellátás, azaz a háziorvosi rendszer. Sok körzetben nincs orvos, a meglévők nagy része idős, régen nyugdíjas. Nincs utánpótlás. Mi az ok? Véleményem szerint elsősorban a privatizáció. Ha egy fiatalnak 5-10-15 millió forintért praxist kell vásárolnia, hogy dolgozhasson, biztosan elgondolkodik, hogy kell-e ez neki, úgy, hogy nyakában van a diákhitel törlesztése is. Inkább más pályát választ, még ha szívesen is lett volna háziorvos.
Ha keresed az orvosodat, telefonálj! Vagy felveszik, vagy nem. Ha tudsz, írj emailt. Ha szerencséd van, kapsz tanácsot, receptet a „felhőbe”. Ha komolyabb a bajod, menj a sürgősségire, hívj mentőt, csak a rendelőmbe nehogy begyere! Ha kevesebb szerencséd van, esetleg napokig várhatsz a válaszra – közben a baj egyre nagyobb lehet, de ez már csak a beteg baja, az orvos már nem foglalkozik vele. Persze vannak lelkiismeretesen dolgozó kollégák is, sajnos egyre kevesebben. Ők ezért legfeljebb csak a betegeiktől kapnak elismerést, köszönetet, az előbbieket ma senki sem ellenőrzi, senki sem kéri számon, hogy hogyan végzik a munkájukat.
A kórházakban is nagy a baj. A jelenlegi finanszírozási rendszer nem biztosítja a működés költségeit, állandó a kórházak adóssága. Sokszor alapvető dolgok – gumikesztyű, maszk, gyógyszerek, kötszerek – hiányoznak, mert nincs pénz.
A most működő rendszerben a betegségek „pontértéke” alapján finanszíroznak, de ez az érték sok esetben nem fedezi a valós költségeket. A kórházakkal egy bizonyos pontértékre köt szerződést az egészségbiztosítás. Ha esetleg ennél több beteget kell ellátni az adott időszakban, annak a költségnek csak a töredékét fizetik ki az ellátónak. Így nem csoda, hogy az adósságok egyre nagyobbak. A növekvő adósságok miatt állandó az intézmények rettegése, hogy esetleg bezárják őket, vagy a „struktúraváltás” áldozatai lesznek.
Az eladósodás csak az úgynevezett értéken történő finanszírozással lenne megszüntethető, de erről még csak nem is gondolkodnak vezetőink, mert arra nyilvánvalóan többet kellene költeni. Az egészségügyben jelenleg tervezett átalakítások – minden megyében csak egy aktív ellátást biztosító kórház legyen – célja, hogy csökkenjenek a költségek. Hogy a betegek hogyan jutnak el a távoli kórházakba, arról nincs szó. Nincs mindenkinek autója, a betegszállítás kapacitásnöveléséről pedig nem beszélnek. A sürgősségi osztályok megmaradnának, de szakorvosi háttér csak a megyei kórházakban lenne biztosítva, ehhez is a mentőszolgálat, a betegszállítás lehetőségeinek bővítésére lenne szükség.
Így egyes költségek valószínűleg tényleg csökkenni fognak, mert félő, hogy sok beteg nem jut el a megfelelő ellátásig, esetleg meghal, mielőtt orvoshoz jutna. De a szakszerű betegszállítás sem kevés pénzbe kerül, és az idő is pénz! Ettől a „várólisták nem lesznek rövidebbek, a laborvizsgálatokra, ultrahangra továbbra is heteket kell majd várni.
(Mondok egy példát: Jött egy beteg a sürgősségire. Elmondta, hogy panaszkodott a háziorvosának, hogy nagyon gyenge, egyre rosszabbul van. Orvosa küldött neki beutalót laboratóriumba, ahova két hét múlva kapott időpontot. Megtörtént a vizsgálat, a háziorvosnak elküldték a leletet, aki újabb 3 nap múlva, délután felhívta a beteget, hogy menjen a sürgősségire, mert nagyon rossza a vérképe. A hemoglobin normál értéke 120-140, a betegé 47 volt. Szerencsére „strapabíró” beteg volt, így még időben kaphatott vért.)
Hiába épültek szép új kórházak korszerű felszerelésekkel, műszerekkel, a folyamatos működtetéshez, karbantartásra, a kapacitások teljes kihasználására nincs pénz. Nincs megfelelő számú szakszemélyzet sem, mert jó részük még ma is jó pénzért külföldön dolgozik.
Mi lehet a megoldás?
Többet kell költeni az egészségügyre!
A Munkáspárt programjában mindig az szerepelt, hogy a GDP 10 százalékát kell az egészségügyre költeni. Nem lehet, hogy a pénz fontosabb legyen az egészségnél.
A Munkáspárt eredményesen küzdött a kórházprivatizáció ellen az emlékezetes népszavazási kezdeményezéssel. Remélem, ez a küzdelmünk is eredményes lesz, és remélem, még időben!
Az, hogy még működik a rendszer, a lelkiismeretes, hivatásuknak élő egészségügyi dolgozók áldozatos munkájának köszönhető. Ebből jelentős terhet a nővérek, asszisztensek vállalnak. Ezúton is köszönjük nekik! Reménykedjünk, hogy minél előbb élhetünk egy olyan világban, ahol az ember lesz a legfontosabb!
