A Centrál Színház Network című előadása ugyanis megvalósított valamit, ami régóta tűnik mission impossible-nek: megmutatta, mitől tud egy színházi előadás több lenni, mint egy film (otthon, a kanapén vagy moziban, most mindegy). Hogyan lehet legalább olyan, csak még jobb, még élesebb, „tétre menőbb”, hatásosabb.

Hogy mit is jelent a „pillanat varázsa”, hogy minden ott történik a szemünk előtt, egyszer, és soha többet – akkor is, ha holnap (vagy jövő héten) is adják.

Ehhez pedig az kellett, hogy egy filmet vigyenek színpadra. Érdekes vállalás? Kudarcra van ítélve? Egyáltalán nem. Mert sajnos már ehhez a tempóhoz szoktunk: a gyors és velős jelenetekhez, a folyamatosan érkező ingerekhez, az arcunkba tolt direkt érzelmekhez. Puskás Tamás rendezése is minden hatáselemet bevetett, amikor Sidney Lumet 1976-os (négyszeres Oscar- és Golden Globe-díjas) remekművét adaptálta – méghozzá jócskán felpörgetve az eredeti ritmusát, modernizálva a dialógokat, ügyesen keverve az ötven évvel ezelőtti és a mai környezetet (az utóbbi javára). 

Jelenet Sidney Lumet filmjéből

Már belépni a színházba is óriási élmény, mert egy mai tévéstúdió fogad minket a színpadon, hatalmas kivetővel középen, több kisebbel a szélén, és egy csomó látványos elemmel körbevéve: bal oldalon a sminkszoba csücske kacsint be, középen egy plexifal mögött a vezérlő, jobbra pedig egy menő éjszakai bárba kukkanthatunk be. Nincs a színpadnak egy olyan szeglete, ami ne nyújtana valami izgalmasat, és egyáltalán: valami ingert. Ez itt, kérem, inger-szőnyegbombázás (díszlet- és jelmeztervező: Pallós Nelli, világítástervező: Friedrich Gergely), gondolom, nem kevés pénzből, és azzal az igényességgel. Abszolút XXI. századi színpadkép!

És hozzá folyamatosan, szinte megszakítás nélkül megy az élő közvetítés, a legprofibb mai tévés technikával és képi eszköztárral (külön taps a grafikáért is, és észrevettük a magyar neveket a stáblistán!), csak a megszokottnál százszor kreatívabban – Gothár Márton felelt érte.

Mindjárt az első percben egy híradóadás beköszönésébe csöppenünk, amihez ott a kellő számú statisztéria (kameramanok, asszisztensek, sminkes, technikus, ami kell, ráadásul egy részük nem kamuzik, tényleg élőben közvetít), Alföldi Róbert pedig beül a műsorvezetői székbe, és pontosan tudja – de hát persze hogy tudja –, milyen lelkiállapot, koncentráltság, mennyi hiúság, és komolyság kell ehhez.

Vérbeli tévés, nem játssza túl. Mert pontosan tudja, emlékszik.

És mivel egy film adja az előadás alapját, nincs mellédumálás, az első pillanattól ott a dráma a színpadon, és egy percre sem ül le, végigszáguldunk vele másfél órát, nem többet. (Bárcsak ilyen hosszúak lennének még a filmek!) A téma pedig pontosan ugyanolyan aktuális ma, amikor a tévének egészen megváltozott a státusza a hetvenes évekhez képest, mint akkor, hiszen ott van helyette az internet és a social media, amivel nemhogy ugyanazt lehet elmesélni, hanem még inkább érvényessé teszi, amit Amerikában már akkor láttak.

Fotó: Sárosi Zoltán

Persze, mert náluk kezdettől a kereskedelmi televíziózás uralta a műfajt, Vitray Tamás szokta is mondogatni, hogy amikor először odalátogatott, konstatálta, hogy ott a műsorok csak arra vannak, hogy kitöltsék a reklámok közti időt – mert a tévé a reklámról szól. Mi ezzel csak jóval később találkoztunk. És ebből fakadóan a határtalan cinizmussal is, ami a pénzt teszi meg istennek, és minden másra magasról (és tényleg érzéketlenül) tojik.

Network azonban mindezt nem egy ócska tanmesében adja elő, és nem álszentül, külső szemlélőként papol arról, hogy minden emberi érték és humánum odaveszett, hanem a média sötét bugyrának legközepéből, mert az sokkal drámaibb.

Megmutatja, milyen, amikor a rendszer működtetői és szorgalmas katonái jutnak el a felismeréshez (persze már akkor, amikor egy életet végighazudtak és -ártottak, és mint lejárt szavatosságú terméket épp félredobnák őket), hogy milyen morális bűntetthez asszisztáltak, és úgy döntenek: ezt belülről kell jóvátenni, onnan, a dobozból.

A történet főhőse, Howard Beale híradós műsorvezető (Alföldi Róbert) konkrétan bekattan, örök harcostársa, a hírosztály főszerkesztője, Max Schumacher (László Zsolt) pedig súlyos válságba jut (azért az se semmi). A két férfi kétségbeesett és elszánt (angolul azt mondanánk: desperate) vergődését követjük végig, miközben hol egymás ellenében, hol egymást támogatva, hol egymást kiegészítve kísérleteznek a megoldással: saját becsületük és státuszuk visszaszerzésével. De valójában egyik út szomorúbb, mint a másik, sőt tragikusabb.

Ez az, amit a Centrál Színház előadása olyan tökéletesen megvalósított: az emberi dráma súlyától roskadozik az a másfél óra. Egy (vagy két, vagy még több) emberi élet súlyától, hogy sikerül-e abból még menteni, ami menthető.

Hogy az őrület vajon megoldás-e, mert végre áttör olyan falakat, amik korábban megakadályozták az embert az igazság felvállalásában, vagy csak még kiszolgáltatottabbá tesz, mert újabb eszközt ad mások kezébe, hogy továbbműködtessék a cirkuszt? És ugyanez a kérdés az öregedéssel: a tapasztalat, a bölcsesség vajon haszon vagy gyengeség? Felvértezetté vagy nevetségessé tesz? Jaj, borzasztó dilemmák, és az ember reszket ezért a két emberért.

Fotó: Sárosi Zoltán

Mert mindkettőt olyan belső tartalommal tölti meg a két színész: Alföldi és László Zsolt, akik – tudható – az életben is barátok és harcostársak. De ez az este akkor is Alföldié, elsősorban az ő jutalomjátéka és élete alakítása. Mindent belejátszhatott, ami az elmúlt években feszíti, és bele is rakta, nincs egy hamis pillanata, még ha néha túlságosan artikulál is. (Na, csak ennyiben hagyományos színház: hozzá kell szokni a túlzott artikulációhoz.) 

Hú, nagyon kemény pillanatok várnak a végén, és addig is tele van még csemegével az előadás: óriási ötlet volt felkérni Bodrogi Gyulát, aki mint valami Yoda mester osztja az igét, és attól, hogy nem látni a tekintetét, csak még félelmetesebb. (Persze, lesznek, akik valaki egészen másra asszociálnak majd róla… Nem mondom ki.) És soha jobban nem passzolt előadásba (jó, túlzok), ahogy kameraközvetítésben látjuk a színészeket az utcáról érkezve belépni a színpadra.

Csodálatos a hatás: minden itt és most történik, minden a bőrünkre megy!

Hát szóval hatalmas élmény volt, nagybetűs színház, és bár jó volna mindenkit végigdicsérni, mert egytől egyig odatették magukat, azt szeretném még kiemelni, aki csak a főpróbahéten ugrott be az előadásba, nyilván Covid-megbetegedés miatt. Én utoljára a Chicagóban láttam Schell Juditot a Centrál színpadán, de most ugyanazt éreztem, mint akkor: amikor megjelenik a színpadon Valaki. Egy olyan ember, akinek aurája van, akiből süt az elegancia és az intelligencia. Kifinomult, talpig tisztesség, tehetség, és minden ízében nő, úgyhogy azt szeretném kérni, hogy Schell Juditot azonnal illesszék vissza a magyar színházi szakmába, mert két jelenettel olyan nyomot hagy, hogy sistereg utána a levegő.

Fotó: Horváth Judit

De egy ilyen színvonalú előadás – nem kérdés – nagyon komoly csapatmunka, amit vélhetően az fűt, hogy kurvára van értelme csinálni. Hogy van mit mondani, sőt muszáj mondani – még inkább, mint 1976-ban –, mert emberek, nem változott semmi, a helyzet csak tovább romlott, és az, hogy a vonat még mindig csak zakatol a szakadék felé, nem azt jelenti, hogy sosem zuhan bele. Nem véletlenül biggyesztették a darab végére azt a kis intelmet, és nem lett belőle giccs. Úgyhogy nagyon remélem, hogy sokáig fog menni, és nem lehet majd rá jegyet kapni. Küzdjetek csak, hogy láthassátok. Garantálom: megéri.”