Kerekes Géza:
Ne kutasd
Ne kutasd a vakok lelkét,
kiknek örök terhét
nem ismered!
Ha megkopogtatod börtönük ajtaját,
csak bántásod zaját,
üvöltő visszhangját
hallhatod.
Ne kutasd, mit éreztem
a lepedő alatt,
amikor csonk maradt
szent lélektükröm helyén,
és a fény
kialudt örökre,
s most… mint porcelánbögre,
meg-megcsillan mégis
a protézis.
Ne kutasd, mit éreztem,
amikor a szokott helyen
nagyobbra sikerült a miliméter,
és az étel
az ölembe borult.
Ne kutasd, mit éreztem,
amikor zenéről beszéltem,
és megkértelek: kísérj ki…
mert mit ér a vakos rutin,
ha az éttermi budin
részeg szendereg.
Amikor véredben ég a vágy…
szemed két tűzgolyó,
tekinteted lávafolyó,
mely hevít, gyújt, éget…
te csak nézed őt, nézed,
s lángoltok szótlanul…
Oly órán én vadul
szorítom húnyt pillám,
mert a porcelán fénye
fagyot lehel.
Hívtad-e már párod, hogy
robajló bélsárod
színét megnézze, mert
idegeid érzik,
hogy a gyomrod vérzik,
nyugalmad felborult,
s a sírodat ássák,
amikor sugdossák;
“de szép, derék ember
a szegény nyomorult!”
Ne kutasd hát a vakok lelkét!
E börtön terhét
át nem élheted!
El sem képzelheted a
“fekete Nap” gondját.
Hagyd békén
a fények vakondját!
1982.
*
Ézsiás László:
Én sohasem kutattam…
Válasz Kerekes Gézának 2011.
Én sohasem kutattam a vakok lelkét,
nem érdekelt, ki hogy viszi terhét
hiszen minden ember roskadoz.
Nem kopogtattam meg börtönük ajtaját,
nem érdekelt milyen a visszhang.
Én mindig hittem a mesékben
s mikor e világba betértem
tárt kapu fogadott.
Sokáig rángattam belülről a rácsos ablakot.
még hallottam nagyanyám hogyan siratott,
mert neki a vak olyan volt, mint a halott
azután csend lett…
Nagy lett a csend
visszhangja üvöltött.
S ekkor valahol messze egy zongorán
elindult egy futam s elindult az utam feléd:
te fényből korbáccsal kivert zenész.
verseid már, mint tüzijáték száltak a sötétben
fogyni kezdett szívemnek a gondja
repült feléd egy fények vakondja.
S mint a zenében egy fordulat
olyan szép volt a mozdulat
amivel könnyeimet letörölte mosolyod.
Tanultam tőled egy-két igazságot:
hogy egy szál virágot már nem nézni kell
hanem élvezni az illatát
színessé lehet tenni az éjszakát.
S a korbácsos istennel ne száljak szembe
ha már egyszer fehérbotot tett kezembe,
mert ő tudja, hogy mit tesz,
okosabb nálunk.
S ne ócskapiac lim-lom
hanem szeretet templom
legyen kis vakondtúrásunk!
A végén járókád volt nem kerekes széked
arra mentél merre hívott feleséged.
Azután megfordult a kocka
Ő ment utánad mennyei habokba.
Te voltál a nagy kerekes
én pedig a kis szekeres
aki téged mindig szeret!
Mond öreg, nagy a fény odaát?
Fénylik minden meddig a szem ellát?
Vigyázz! ne nézz a napba, mert megvakulsz!
Vak csillag leszel és a földre hullsz.
Legalább találkozunk mégegyszer…
Hallom én a hangod, de nem elég szavad
Érints is engem!
Látod a szívem a balkamránál szakad?
Össze van varrva a tiéddel
hogyan történt nem értem.
Mondd, van erre magyarázat?
Vagy elég volt egy pályázat?
Hallom, hogy megint jót nevetsz.
A végén mindig te nevetsz!
Könnyen teszed, te már látod a mindenséget
és megtalált patikád
a te drága Katikád!
De minket itt hagytál nyakig a gazban!
Verseidben tisztulunk
a sok – sok igazban.
A te belső békéd csírázik már bennem
virág leszek én is
abban a szép kertben
ahol az Isten az úr!
*
Rózsa Dezső:
HITVALLÁS
…Én kutatom a vakok lelkét,
Kik az élet terhét
Bár görnyedt háttal is
De tovább viszik!
S hiszik, hogy élni érdemes,
S majdnem nem is lényeges a fény.
Kutatom, mert magamról tudom,
Hogy tenni érdemes,
És igenis lényeges,
Hogy ami adatott, tovább hogy adod!
Értem a “Fény hívó szavát”
S ott valahol a kékségen át,
Ha lakik az érzelem,
Itt a fekete szemüveg mögött
Ott az értelem.
Tudom, hogy a (napszemüveg mögött)
A tiszta fény örök,
S ki a fényből csak a meleget érzi,
Titkon azt reméli,
Hogy jön majd egy megváltó kéz,
Vagy egy kézben lévő ügyes kés
Fényt ad az életnek,
Talán értelmet a szemeknek!
Hiszem, hogy fényes a vakok lelke,
Töretlenül hiszek benne!
Akkor is, ha tudom,
Övék a fénynélküli fájdalom.
Tudom, hogy tudja, zöld a fű,
S ő az élethez maradt hű,
s tudom, hogy a szemüveg stigmaként jelez,
de a hangomról mindig a nevemen nevez.
Kutatom a vakok lelkét,
Mert önmaguk terhét megadón viselik,
S nem azt figyelik,
Hogy a másiknak jobb talán,
Bár mindig örök talány,
Hogy a lélek hogy bírja ezt a terhet.
…Nem látni, csak tudni a kék eget,
Vagy hogy a gémeskút, hogyan integet,
Nem látni a virág színét,
Vagy a villámot, a felhőt hogyan tépi szét,
Nem látni a nőt, ki előtted halad,
Jobb esetben csak az illata marad!
A vak világossága a szívében lakik,
S ha erről sikerül meggyőzni valakit,
Akkor már, talán érdemes remélni,
S a holnapot várva érdemes élni.
Mindig örülni a reggeli fénynek,
Örülni az általad hitt szépnek,
Elfogadni, így az élet igazát,
Ami mint lendkerék lök tovább!
Tudni azt, hogy van ki előre köszön,
Nem megalázkodás, de mégis köszönöm!
S ha néha kérdezed, hogy vagyok,
Mondom, “köszönöm jól” bár a szemem nem ragyog!
A fény a tiéd, de enyém az érzete,
S én el vagyok mindig telve vele,
Ami neked természetes,
Az nekem csak képletes,
De értéke nekem mást jelez,
Mint ahogy te ezt értheted.
Kutatom a vakok lelkét,
Mert fény nélkül az élet terhét alig érthetik,
S csak vélhetik, hogy lesz olyan, ki magyaráz,
Ki léptükre bizton vigyáz,
S lesz ki még egyszer ódát ír a fényhez,
S hitét adja mindig a holnapi reményhez.
Címlap fotó: sleepfoundation.org
A verseket Rózsa Dezső küldte szerkesztőségünknek.
Köszönjük
