Júlia színészóriások mellett nőtt fel; nemcsak szüleit, édesanyja későbbi szerelmét, Latinovits Zoltánt is elsősorban mint magánembert ismerhette. A kérdésre, milyen értékeket, illetve inspirációt kapott otthon, Gábor Júlia elmondta: “A legfontosabb, amit kaptam a szüleimtől, hogy az életben a munka nem feladat, amit kínkeservesen végre kell hajtani, hanem örömforrás. (…) Kisgyerekkorom óta a könyvek bűvöletében élek. (…) Apukámat szinte mindig könyvvel a kezében láttam, így észrevétlenül számomra is napi szükséglet lett az olvasás.”
Szigethy Gábornak másképp alakult a gyerekkora: “5 éves koromban halt meg édesapám, édesanyám belerokkant, haláláig betegeskedett. Voltam rokonoknál, egy évig árvaházban, sokfelé jártam iskolába. 13 éves koromtól kezdve a nagymamámmal, édesanyám édesanyjával éltünk kettesben.”
A hetvenes évek első felében Júlia Gábor tanítványa volt az ELTE bölcsészkarán, ott találkoztak.
“Gyűlöltem a gyerekként ezerszer hallott mondatot, hogy “ugye te is színész leszel?”. Amikor fiatalon a jövőmet terveztem, egy dolgot tudtam biztosan: színházzal semmilyen körülmények között nem akarok foglalkozni. A bölcsészkart választottam, és annak ellenére, hogy nem szerettem oda járni, ma már tudom: azért kellett odamennem, hogy Gábort megismerjem. Másodévben tanított, szigorúan tanár-diák viszony volt közöttünk. Egyetlen magánemberi megjegyzése számomra kimondottan bántó volt. Egy alkalommal összetalálkoztunk a színházban apukám egyik premierjén. Utána én beteg lettem, és amikor újra találkoztunk az egyetemen, a tanár úr azt kérdezte: “Ugye attól a szörnyű előadástól betegedett meg?” Akkor azt hittem, gonoszkodik, nem tudhattam, hogy talán ő az egyetlen, aki nem tudja, hogy kik a szüleim” – mesélte Gábor Júlia.
Gábor szerint nagyon sok minden tarthat egymás mellett két embert: “Mi mind a ketten munkamániások vagyunk, és nagyon hasonló az érdeklődési körünk.”
“Ha arról beszélünk, mi a legfontosabb, számomra a kezdet kezdete: a halálos szerelem. Magyarázat nincs rá, csak azt érzed, nem tudsz levegőt venni a másik nélkül. (…) Annyi közös örömteli élményt éltünk át! A színház. Mert végül csak beszippantott a színház, 16 éven keresztül voltam a Nemzetközi Színházi Intézet Magyar Központjának ügyvezető titkára. Akkor hetente három-négy előadást néztünk meg. Gábor közben otthagyta a bölcsészkart, rendezett – szinte mindenkit ismertünk a magyar színházi életben” – teszi hozzá Gábor Júlia. “Egymásnak ajándékoztuk az életünket. Ami azt jelenti: fenntartás nélkül, folyamatosan egymásra figyelve élünk. Ez nem elhatározás kérdése, hanem közös hullámhossz” – fogalmaz Szigethy Gábor.”
