Új cikksorozattal jelentkezünk, melynek minden részében egy filmélményt ajánlunk, sajátos kiegészítéssel.
A T-34 című, 2018-ban készült filmet az orosz filmiparnak köszönhetjük. Sokban különbözik a szovjet időkből ismert háborús filmektől. Először is nem a gúnyosan „mindig lőnek, de sosem töltenek” kategóriába tartozik, másrészt pedig a 21. században már elérhető digitális effektekben is gazdag, ami a képi elemeket gyakran észrevehetetlenül egészíti ki, fokozva az élményt.
Az alaptörténet, hogy egy harckocsi személyzete a fogság során egy németországi koncentrációs táborba kerül. A szovjet csapatok túl gyorsan közelednek a „Birodalom” felé, így a tapasztalatlan, fiatal páncélosok kiképzésére a szovjet hadifoglyok közül válogatnak gyakorló személyzetet. A hadizsákmányként a németek birtokában lévő, legújabb fejlesztésű T-34 harckocsit kell a foglyok közül kiválogatott személyzetnek üzemképessé tenni, majd pedig agyaggalambként részt venni a náci katonák lőkiképzésén. Az orosz parancsnok, a belorusz vezető, az ukrán töltő és a távol-keleti irányzó előbb nem szívesen vág bele a kalandba, de a szovjet csapatok közeledte reményt ébreszt bennük, hogy a táborból kitörve talán eljuthatnak a sajátjaikhoz. Természetesen el sem lehet képzelni egy fordulatos, kalandokkal teli filmet szerelmi szál nélkül, amire a táborban fogolyként tartott tolmácsnő és a szovjet páncélos tiszt között kialakuló vonzalom szolgáltat lehetőséget.
A háborús filmek általában, ha mégannyi viszontagság után is, de jól szoktak véget érni, erre példa a T-34 is. Itt is a tank legénysége kitör a lágerből, 100 kilométereket rohan kelet felé, csatlakozni az övéikhez, miközben minden irányból nácik üldözik őket levegőben és szárazföldön egyaránt. Találkoznak az emberi természet legmélyebb aljasságával és nemes jólelkűséggel, gyáva és hősies szereplők kerülnek elő és tűnnek el gyors ütemben. Míg végül, mint egy klasszikus western utolsó előtti jelenetében, a szovjet és az őt üldöző német tank egy hídon áll egymással szemben, a végső, halálos összecsapásra felkészülve. A klasszikus westernekben a főhős ellovagol a naplementébe, amire itt semmiképpen nem kerülhet sor, hiszen a mi hőseink kelet felé tartanak.
Megéri megfigyelni, hogy a film 2018-ban készült. Ekkor már a NATO és az EU láthatatlan kezének segítségével túlvagyunk az ukrajnai puccson és javában mozgolódik a belorusz ellenzék. A nyugati sajtóból ömlik a vádaskodás Oroszország és Belorusz felé, az ukrán kormány pedig elvtelen követelésekkel lép fel az Európába szállított földgáz tranzitdíjának felemelése reményében. Az egykori testvérek, a Szovjetunió szláv népei között, nyugati sugallatra, egyre mélyülő szakadék van kialakulóban.
Ekkor kerül a mozikba a film, ami bemutat egy heroikus történetet, egy igazi hősi eposzt pár egyszerű katonáról, akik a történelem legszörnyűbb időszakában is megőrizték emberségüket, és a hazájuknak tett esküjükhöz hűen harcoltak a nyugati, a német gyilkosok ellen. Nem sikerült volna e hőstett, ha nem testvérként harcolnak. Ha az orosz, az ukrán, a belorusz és a távol-keleti nem egy szív és egy lélek, ha nem mind a fő ellenség, a fasiszták ellen küzd. Vannak a filmben torzsalkodások is, van vallási, ideológiai, etnikai, társadalmi különbség, és féltékenység is, de ez sosem jelenthet önzést, ami a túlélésüket jelentő harci sikert veszélyeztetné. Ezek mind együtt sem kerekedhetnek fölé annak az erőnek, amit a Szovjetunió testvéri népei képviselnek az ellenséggel szemben.
És a rejtett humor sem hiányzik, ha mégoly szörnyű is a történet. A táborparancsnok jöttére ijedten figyelmeztető tolmácslánynak, „jön a parancsnok…” szavaira mosolyogva feleli egyik hősünk, hogy „a mi parancsnokunk Moszkvában van”. Ez az üzenet sok millió embernek szólhatott, akik otthonaiktól és hazájuktól bár messze kerültek, de nem felejtették el, hogy az első és legfontosabb feladat legyőzni a fasizmust, s ennek a záloga hűség a hazához, hűség a közös gyökerekhez, közös történelemhez, közös értékekhez.
Jó mozit, jó szórakozást!
Kós Zoltán
