Balszemmel

2019 december 14

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

Bármikor jöhet a mi időnk

Régen nem látott támadás indult a szocializmus ellen. Az Európai Parlament szerint a szocializmus és a fasizmus egy és ugyanaz, és felszólítja tagállamait, hogy tépjék ki a szocializmus gyökereit. Az az aprócska tény nem érdekli őket, hogy a fasizmust a Szovjetunió kényszerítette térdre, miközben a nyugati hatalmakat legfeljebb a holokauszt ténye fogta vissza a fasisztákkal való együttműködéstől.

Az USA a Kínai Kommunista Párt ellen indított ideológiai háborút, hangsúlyozva, hogy egy kommunisták nélküli Kína milyen jó barátja lenne Amerikának.

Idehaza a konzervatívok azt hangoztatják, hogy a szocializmus a megalkuvás, a kényszerű kompromisszumok, a kishitűség, a szegénység kora volt.  És mivel úgy gondolják, hogy ez a lehető legrosszabb, amit el lehet mondani az ellenfelekről, így a mai liberálisokat kiáltják ki kommunistának.

A liberálisok két legyet akarnak ütni egy csapásra. Lejáratni a Fideszt, mondván, hogy a szocializmus módszereit alkalmazzák, és belénk rúgni, unos-untalan arról beszélve, hogy a Munkáspárt a Fidesz szekerét tolja.

Mindez nem azért van, mert a Munkáspárt e héten ünnepli harmincadik születésnapját. De jelzi azt, hogy jó úton járunk, és bár sokféle nehézséggel kell még megküzdenünk, de van helyünk és tennivalónk a következő harminc évben is.

Harminc éve a rendszerváltás ellen küzdöttünk. Bíztunk abban, hogy fékezni lehet, netán vissza lehet fordítani.  Nem lehetett! A munkásság a túlélésért küzdött. A szövetkezeti parasztság szétesett. Az értelmiség ingadozott, de gyorsan megtalálta helyét a rendszerváltó pártok pénztárai mellett. A szovjet kommunisták elügyetlenkedték a Gorbacsov elleni puccsot. A hatalom Jelciné lett, ő pedig véget vetett a szocializmusnak is, a Szovjetuniónak is. Kína ilyen helyzetben jobbnak látta, ha csak a saját szocializmusával törődik.

Ami ezután következett, már arról szólt, hogy miként tudunk akadályokat gördíteni a kapitalizmus elé. A kapitalizmus alaptörvénye, hogy mindenről döntsön a pénz. Mi azt mondtuk: fékezzük ezt a folyamatot! Korlátozzuk a pénz uralmát! Az állam játsszon nagyobb szerepet a gazdaságban! Az egészségügy, az oktatás, a közlekedés maradjon állami tulajdonban! Az állam indítson lakásépítési programokat! Ily módon segítse, hogy mindenki dolgozhasson! Legyenek társadalmi minimáljogok, köztük a lakhatáshoz való jog, az emberi megélhetést biztosító minimálbér, sőt minimálnyugdíj!

Mindig azt mondtuk, hogy mindezt meg lehet valósítani a kapitalizmusban is. És valóban ez is történt. A tőkés erők egy része a Fidesz vezetésével felismerte, hogy a kapitalizmus válságát nem lehet az állam nélkül kezelni. A kormány ezért állami kézben tartja az egészségügyet, az oktatást, a közlekedést, újra osztja a magántőke extraprofitjának egy részét. Az állam csillapítsa a társadalmi feszültségeket!  Az ország erőforrásait központosítsa az ország fejlesztésére, a kapitalizmus megszilárdítására.  Magyarország önálló egységként legyen része a világkapitalizmusnak! Ez a Fidesz programja.

Az állam számolja fel mindent, ami akadályozza a tőke szabad mozgását! A pénzt oda kell tenni, ahol haszon van! Magyarországot a pénz globális uralmi rendszerébe kell csatolni. Ez a liberálisok programja.

Mi nem váltunk szociáldemokratává. Mi nem menedzselni akartuk a kapitalizmust, hanem megváltoztatni. Az állam védje meg az embereket a magántőke kapzsiságával szemben! Magyarország maradjon független! De ne álljunk meg az államkapitalizmusnál! A képviselők és miniszterek legyenek ellenőrizhetők és visszahívhatók. Legyen független népi-dolgozói ellenőrzés!  A népet érdemben vonjuk be az ország irányításába! Ez a Munkáspárt programja. Ez az, amit egyetlen tőkés párt sem fogad el.

Mi változik most? Kristálytisztán látszik, hogy az államkapitalizmus enyhíti a kapitalizmus gondjait, de nem oldja meg azokat. Csökkenti a társadalmi feszültséget, de nem szünteti meg a szegény és gazdag közötti különbséget, sőt növeli azt. Az önálló nemzeti út programja erősíti a magyar tőkét, de a magyar gazdaság továbbra is a német és más külföldi tőkétől függ.

A liberális modell lendületet adna a tőkének, de drasztikussá tenné a társadalmi különbségeket. A politika elitet cserélné le, és nem a népet engedné a hatalomba. Az országot belemosnák egy nemzetek feletti konglomerátumba.

A nép egyikkel sem járna jól. Így vagy úgy, de elszenvedője és nem alakítója lenne a társadalomnak, voltaképpen saját sorsát sem maga döntené el.

A nagyhatalmak élet-halál harcot folytatnak a piacok, az erőforrások megszerzéséért, az emberek tudata feletti uralomért.

Ma még nem érezni a forradalmak szelét. De egyre inkább látszik, hogy a tőkés elit nem tudja a régi módon uralma alatt tartani a világot.

Az emberek, a népek félnek a klímaváltozástól, tartanak a háborútól. Tiltakoznak az ellen, hogy a tőke életük szinte minden területét ellenőrzése alá vonja.

A mi dolgunk, hogy újra és újra elmondjuk: más modellre van szükség, az embereket szolgáló társadalomra. Nekünk kell megértetni, hogy magától nem lesz változás. Tenni kell érte! A régi rend bármikor csődöt mondhat. A kapitalizmus nem örök. Készen kell lennünk arra, hogy bármikor jöhet a mi időnk.

2019 december 7

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

Önöknek menniük kell!

A héten Brüsszelben tanácskoznak Európa kommunista pártjai. Nem csak az Európai Unió, hanem egész Európa pártjai! Ezzel is üzenünk azoknak, akik szerint az EU a világ és azontúl nincs semmi. Nagyon is van!

Üzenünk Európa vezetőinek, akik hetek óta a berlini fal lebontását, a harminc évvel ezelőtti rendszerváltásokat ünneplik. Önök, hölgyek és urak, rossz úton járnak. A német egyesítés, a fal lebontásának eufóriája már elmúlt. 1989 emlékével sehol sem lehet betakarni a mai problémákat.

Önök, Európa vezetői 1989 emlékére igyekeznek Európa jövőjét is felépíteni. Persze érthető. Ez volt az a pillanat, amikor Önök, liberálisok, konzervatívok, szociáldemokraták, zöldek, keleti és nyugati tőkések, ugyanazt akarták: legyőzni a szocializmust, visszavenni tőlünk, a népektől, a dolgozó tömegektől mindazt, amit 1945 óta megszereztünk maguknak.

Önök igyekeznek elhitetni velünk, hogy 1989-ben Európa népei egyesültek újra. A valóság nem ez! Önök legyőzték a szocialista országokat, majd szépen módszeresen becsatolták őket a saját birodalmukba.

Önök egységről beszélnek. De tudjuk, hogy már régen egymás torkának estek volna, ha nincsenek a kelet-európai piacok. De mivel voltak, volt zsákmány is, volt min osztozkodni.   A parlamenti választások sem jelentettek élet-halál küzdelmet. A kormányok válthatták egymást, lehettek kis együttműködések és nagy koalíciók, előbb vagy utóbb, így vagy úgy, de mindenki részesült a polgári jólét örömeiből.

De megváltozott a világ. Önöknek egy sor új kihívásra kellene választ adniuk, de nem tudnak.  Itt van mindjárt a közös piac kérdése. Ez óriási lehetőség, de hiába közös a piac, az erősebb kutya, akarom mondani, az erősebb tőke elve itt is érvényesül.  A brit tőkének elege lett abból, hogy Európát a német és a francia tőke uralja, ezért vágtak bele a kilépésbe.

Kelet-Európa vezetőit nekünk nem kell bemutatni. Jobban ismerjük őket, mint Önök. Ők sehova se akarnak kilépni.  Az EU jó nekik, de szeretnének többet kapni az európai pénzekből. Európai pénz azonban kevesebb van, mert a nagy hódítások, azaz a nagy EU-bővítések ideje, úgy tűnik, hogy megállt.

Látjuk az Önök trükkjeit. A demokrácia, a jogállam féltése csak ürügy. Önök nem akarnak osztozni keleti partnereikkel, ezért megpróbálják megregulázni őket. Erre használják az Európai Parlamentet, a civilszervezeteket, a liberális médiát. Gyakorlatilag megfenyegetik a keleti országok vezetőit, hogy kitagadják őket az európai családból, és akkor mehetnek arra, amerre a szemük lát.

Mi nem védjük a tőkéseket, ha külföldiek, ha hazaiak. De nem tűrjük, hogy Önök döntsék el, ki lehet Magyarország képviselője az Európai Bizottságban, vagy ne adj isten, ki legyen Magyarország miniszterelnöke. Ez a mi dolgunk!

És itt jön a következő nagy kérdés: képesek-e Önök, a tőkés Európa vezetői lépést tartani Kínával? Képesek-e Oroszországgal olyan modus vivendit, olyan együttélési formát találni, amely nem sodorja újabb világháborúba a tőkés országokat?

Brüsszelből nem csak azt üzenjük meg Önöknek, hogy látjuk a dilemmáikat, sőt válságukat. Azt üzenjük Önöknek, hogy Európa népei egyre kevésbé tűrik ezt a helyzetet. Még nem tudjuk, hogy mikor, de tudjuk, hogy eljön az a pillanat, amikor Európa dolgozói azt mondják: elég, jöjjön a szocializmus!

Látjuk az Önök mesterkedéseit. Látjuk, hogy az Európai Parlament arra biztatja a tagállamokat, hogy takarítsanak el minden emlékművet, tiltsanak be minden jelképet, ami a szocializmusra emlékeztet. Önök a múlt ellen küzdenek, de a valóságban a jövőjüket féltik.

Látjuk, hogy a konzervatív erők igyekeznek elhitetni, hogy légy jó keresztény, és minden megoldódik. Nem számít, hogy munkás vagy tőkés vagy. Csak az számít, hogy francia, német, román, vagy éppenséggel magyar vagy.

Látjuk, hogy a liberálisok újabb és újabb eszméket találnak ki, csak azért, hogy eltereljék a tömegek figyelmét a kapitalizmus elleni harcról. Küzdjünk azért, hogy mindenki maga határozhassa meg a nemét! Küzdjünk az azonos neműek házasságáért! Vagy küzdjünk azért, hogy a gyerek ne hat évesen menjen iskolába, hanem amikor jól esik. Küzdjünk bármi ellen, és felejtsük el, hogy minden bajnak okozója, következésképpen fő ellenfelünk a tőke!

Önök igyekeznek a dolgozó tömegeket becsalni a saját utcájukba. Elhitetni a munkással, hogy ő nem munkás, hanem leendő tőkés. Felpaprikázni a tanárokat, az orvosokat, az értelmiségieket általában. Elhitetni az új nemzedékkel, hogy mindent le kell rombolni, és ők lesznek a rombolás nyertesei.

Üzenjük Önöknek, hogy itt vagyunk és itt is maradunk. Önök hazudnak a múltról, a jelenről, a jövőről. Mi az igazat mondjuk.

A szocializmus jó volt a dolgozó embereknek. A kapitalizmus nem oldotta meg egyetlen gondunkat sem.  Bizonytalanságban élünk.  Minden baj forrása Önökben van, a profit, a pénz utáni hajsza mindennek az okozója. Ha a pénz uralmát nem szüntetjük meg, belepusztulunk a klíma változásba, a környezet pusztításba, a migrációba, a háborúkba.

Önöknek menniük kell, hogy Európa megmeneküljön,
Európa maradjon, a mi Európánk.

2019 november 30

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

Akar-e ma a magyar dolgozó önálló erő lenni?

Harminc éve a magyar munkásságnak, a magyar dolgozónak nincs beleszólása a politikába. Harminc éve a magyar munkásság, a magyar dolgozó nem jelenik meg önálló koncepcióval, önálló válaszokkal. Harminc éve a magyar munkásság, a magyar dolgozó vagy passzív, vagy csatlakozik valamelyik más társadalmi csoport válaszaihoz.

1990-ben a magyar munkásságnak, a magyar dolgozóknak nem engedték, hogy saját válaszukat adják a tőkés rendszerváltók szándékaira. 1989 júliusában Kádár János temetésén százezrek voltak az utcán, de az MSZMP akkori vezetése nem engedte őket szóhoz jutni. Saját bőrüket mentették és beáldozták a dolgozó tömegek érdekeit.

A dolgozók alapvető érdeke a szocializmus megőrzése volt és nem a kapitalizmus bevezetése. A kapitalizmus azok érdeke volt, akik a szocializmusban sem éltek rosszul, de nem lehettek milliárdosok. Nekik viszont sikerült bebeszélni a dolgozóknak, hogy bár a milliárdosok ők lesznek, de a dolgozók sem járnak rosszul. Ők meg elhitték.

Az 1990-es parlamenti választás a dolgozók számára zsákutca volt. Teljesen mindegy volt, hogy kire szavazol, a kapitalizmus mellé állsz, hiszen a pártok mindegyike kapitalizmust akart. A rendszerváltást akaró pártok, az urbánusok és a népiesek utálták egymást, de megértették, hogy egységes választ kell adniuk, ezért megegyeztek egymással. Az urbánus SZDSZ és a népies MDF bele is ment a paktumba, mert egyedül egyikük sem tudta volna a szocializmust megdönteni. Így aztán lett ellenzéki kerekasztal, lett rendszerváltás. És jöttek a nagy kiegyezések, melyek minden látszat ellenére ma is fennállnak.

Ma persze nyílt háború folyik kormány és ellenzék között.  Miféle közös érdek létezhet akkor, ha az ellenzék a „főváros visszavételét” ünnepli, sőt egyik-másik arról beszél, hogy fellázítják a népet a kormány ellen. A kormány békülékeny hangja mögül pedig már hallatszik a konzervatív körök elégedetlensége, mondván, hogy két Fidesz-ciklus sem volt elég ahhoz, hogy az iskolákat, bíróságokat megszabadítsák a liberálisoktól, úgyhogy húzzunk bele!

De közös érdek nagyon is van.  A közös érdek ugyanaz, mint harminc éve: a magyar munkás, a magyar dolgozó ne szólhasson bele az ország sorsának eldöntésébe! Éppen ezért győzzük meg a magyar dolgozót, hogy neki baja nem a kapitalizmussal van, hanem a szocializmussal! Lévén a szocializmus diktatúra, lopás, nyomor, Ázsia, szemben a mai világgal, amely demokrácia tiszta közélet, virágzó gazdaság, na és főleg Európa.

Van persze más kérdés is. Akar-e ma a magyar munkásság, a magyar dolgozó saját, önálló választ adni, akar-e önálló politikai erőként beleszólni a politikába? Tehetné, hiszen léteznek ehhez eszközök. Vannak szakszervezetek, de a dolgozók többsége ma nem lép be. Van Munkáspárt, amely harminc éve mást sem csinál, mint igyekszik a dolgozók érdekeit megszólaltatni. De a dolgozói tömegek nem állnak mellé a választásokon.

Némileg érthető a dolgozók magatartása. A gazdaság ma fejlődik, az emberek örülnek a növekvő béreknek, és még el tudják viselni a növekvő árakat. Ma a szakszervezetek nem a tőke ellen harcolnak, hanem a tőkellenes harc látszatát keltve valamelyik tőkéscsoport mellé állnak. Új nemzedékek kapcsolódtak be a politikába, amelyek nem értik, hogy miért is kellene a tőke ellen harcolni.

A helyzet azonban változhat. Nem véletlen, hogy a miniszterelnök is, a pénzügyminiszter is gazdaságvédelmi csomagról beszél arra az esetre, ha a nyugat-európai gazdaság ismét válságba kerül. Kezdik megérteni, hogy egy újabb válság terheit már nem lehetne az emberekkel lenyeletni a migránsveszély emlegetésével.

A világpolitikai helyzet is változhat. A piacokért irtózatos harc indult. Egyszerre van jelen két elem. Az egyik oldalon a szembenállók egyre több fegyverrel fenyegetik egymást, és helyi háborúkba is bonyolódnak. A másikon osztozkodnak a zsákmányon. Szíriában nem véletlenül vannak egyszerre az oroszok, az amerikaiak, sőt a törökök is. De az osztozkodást hamar felválthatja a háború, egy új világháború.

Ezekre a nagy kérdésekre a munkásságnak, a dolgozó tömegeknek önálló válaszokat kellene adniuk. Ma nem ez van!

A tőkés pártok tudják, hogy ki a közös ellenségük: a munkás, a dolgozó. Ezért térítik el valóságos küldetésüktől a szakszervezeteket. Ezért igyekeznek kiszorítani a Munkáspártot a médiából, sőt a közéletből is. Ennek alapján hitetik el sok emberrel, hogy a Munkáspárt a Fidesz szekértolója. Ennek alapján biztatják sokan a Munkáspártot, hogy álljon az ellenzéki szövetség mellé és csak a Fidesz-oldalt támadja.

A munkás, a dolgozó még nem ismerte fel, hogy az ő ellensége a tőkés.  Nem ismerte fel, hogy az ő barátja, szövetségese a Munkáspárt. Ma barátokat, támogatókat keres a tőkések között. Nem meri felismerni, hogy a liberálisok és konzervatívok egyaránt abban érdekeltek, hogy a dolgozó tömegeknek eszükbe se jusson az önálló alternatíva lehetősége.

Sokak szerint, ha lesz választás 2021-ben, ha nem, szinte elképzelhetetlen, hogy itt bárki békésen átadja a hatalmat a másiknak. A polgárháború fenyegetése testközelbe került.

A magyar munkás, a magyar dolgozó 1990-ben egyszer már rosszul döntött. Lemondott a saját útjáról. Ennek issza a levét. A történelem most új lehetőséget kínál. Nos?

2019 november 23

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

Kelet vagy Nyugat?

Nehéz közép-európainak lenni. Annak idején a német tolmácsvizsgán a honfoglalásról kellett beszélni. Pőcze tanár úr, – aki nem volt liberális, csak szeretett gondolkodni, és minden ellenkező híresztelés ellenére, gondolkodni a szocializmusban is lehetett –, visszakérdezett: Ön szerint jó volt, hogy Árpád megállt itt, a Duna-Tisza között?

Az igazság persze az, hogy elődeink megpróbáltak tovább menni, és nyugat-európaivá válni, de 955-ben az augsburgi csatában kikaptunk. A németektől! Azóta közép-európaiak vagyunk, és azóta kell időről-időre döntenünk: Kelet vagy Nyugat?

Szent István a Nyugathoz kapcsolt bennünket, a koronáját a pápától kapta. A nyugati orientáció választásában bizonyára szerepe volt annak az apróságnak, hogy István uralmát német csapatok, vagy ahogyan akkor mondták, német lovagok biztosították.

A Kelet vagy Nyugat dilemma eldöntésében később is szerepet játszik a külföld, és itt hosszú sor következik. Török, osztrák, német, orosz, amerikai, ki-ki választhat ízlése szerint. A Momentum most éppen Amerika segítségével akarja a magyar életet eldönteni, ami történelmileg érthető, de ettől nem kevésbé undorító és a hányingerünk sem lesz kisebb.

Keletinek sohasem szerettünk lenni. A Keletre egy sor előítélet és téves nézet rakódott: fejletlenség, szegénység, kulturálatlanság. Nagyjából ezt hirdeti a nyugati média mind a mai napig, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy mondjuk Kínában már Krisztus előtt ezer évvel iránytűvel tájékozódtak, amikor mi még az orrunk után mentünk. Ez azóta is gyakorta előfordul.

A kínai 5G megjelenése ezért volt iszonyú nagy pofon. Hogy jönnek a sárgák ahhoz, hogy jobbak legyenek, mint a fehérek? Ráadásul ezek még kommunisták is, ami ugye 1917 óta a nyugati felfogás szerint a keleti lét törvényszerű ismérve.

Szóval, Kelet vagy Nyugat? Nehéz a kérdés, de a magyar történelem igazán nagy személyiségei adtak erre értelmes válaszokat. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem a török szultánnak kötelezte el magát, de igyekezett fenntartani a kapcsolat az osztrák császárral. Kádár János a szocialista világ szövetségese volt, de képes volt hidakat építeni a Nyugat felé.

Ez egy bonyolult játék, és a partnerek mindig igyekeznek lenyelni bennünket. Mostanság éppen az EU liberális vezetése gondolja úgy, hogy ez az egész közép-európaiság csak különcködés, elhajlás, sőt orbánista összeesküvés az elmaradott Kelettel.

A mai magyar külpolitika talált megoldást. Olyat, ami a magyar kapitalizmus mai állapotának megfelel. Szövetségben az EU-val, a NATO-val, közben újabb és újabb kiegészítő megoldásokat keresve.

A hangsúly a kiegészítő szón van. Bármit is mond a nyugati és a hazai liberális világ, a mai magyar kormány nem alternatívákat keres a nyugati integrációkkal szemben. A Visegrádi Együttműködés azt a reményt kelti, hogy a négy ország megmaradhat közép-európai független államnak, és nem kell névtelenként beolvadni a nyugati tengerbe. A magyar-orosz kapcsolat nem csak kétoldalú kérdés, ez a híd az Eurázsiai Gazdasági Unió felé, ami ma még csak tartaléklehetőség, de holnap ennél sokkal fontosabb is lehet.

Egészen más ügy Kína. Aki csak az orráig lát, annak Kína óriási üzleti lehetőség. Aki tovább tekint és főleg, ha gondolkodik, az megérti, hogy a Kínával való kapcsolat egy másik civilizáció tapasztalatainak alkalmazását, a saját szellemi és anyagi fejlődésünk eddig kihasználatlan útját jelenti. A lehetőség egyszerre óriási, és nem véletlen, hogy sok ország akarja megragadni. De egyben rémisztő is, hiszen az út járatlan.

A Kelet vagy Nyugat dilemmája mögött folyamatosan a mi félelmünk van. Nem akarunk lemaradni, görcsösen ragaszkodunk egy-egy ideához, és kevés kivétellel mindig le is maradunk.

A mai hivatalos felfogás szerint 1945 után a Kelethez tartoztunk, ezért lemaradtunk. Ez persze nem igaz. Magyarország már Árpád idején is elmaradt a Nyugattól, és ha ebből sikerült valamit ledolgozni, az éppen a szocializmus évtizedeire esett. Nem véletlen, hogy a rendszerváltáskor a Nyugat ott mért csapást ránk, ahol a lemaradást kezdtük behozni. Ugye, emlékszünk a magyar buszgyártásra, a gyógyszeriparra, vagy mondjuk, a sikeres oktatási rendszerre?

A Nyugathoz való mai csatlakozás kétségkívül ígér lehetőséget. A gyarmatosítók annak idején megtanították a gyarmatok munkásait a gépek kezelésére, ami számukra óriási civilizációs ugrás volt. De ettől még nem tanultak meg gépeket tervezni.

Az itt lévő külföldi gyárak jelentőségét egy percre sem szabad lebecsülni. Rengeteget fogunk ellesni a Nyugattól. De a Nyugat mindig abban lesz érdekelt, hogy a kapitányi hídon ő álljon, a legfejlettebb technológia az ő kezében legyen.

A Nyugat önző, mert az érdeke a lehető legnagyobb profit. Amíg a pénz, a profit az úr, mi mindig szaladni fogunk valaki után. Mindig szembekerülünk a Kelet vagy Nyugat dilemmájával, és mindig meglesz az esélyünk, hogy rossz válaszokat adunk, és még közép-európaiságunk is elvész.

Mi a megoldás? Ma Magyarország küszködik az önálló létéért. Van esélyünk, de korlátozott, hiszen a bennünket körbevevő világban a pénz az úr. Mi olyan világot képzelünk, ahol az autót nem azért gyártják, hogy hasznot hozzon, hanem hogy utazzunk vele. Olyan világot, amelyben az ember érdekei alapján születnek a döntések. Olyan világot, amelyben a pénz nem választja szét Keletet és Nyugatot, az ember érdekei pedig összekötik.

2019 november 16

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

Harminc évvel a hidegháború után: ezt akartuk?

Győzelmet ünnepelt az Egyesült Államok Berlinben. A hidegháborúban aratott győzelmet, amelyet a berlini fal lebontása tett kézzel fogható élménnyé.

Legfőbb európai szövetségesükkel, Németországgal ünnepeltek. Azzal a Németországgal, amelynek 1945 után gyorsan megbocsájtották Hitlert is, a holokausztot is. Nem véletlenül! A második világháború nem úgy alakult, ahogyan az USA szerette volna. A szocializmus erőit nem sikerült megállítani. Európa keleti részét a szovjet hadsereg szabadította fel. Az USA titkosszolgálata a háború végén még megpróbált egyezkedni a náci vezetőkkel egy olyan Hitler nélküli Németországról, amely megfékezné a szovjet előrenyomulást, de egy ilyen alku megfeküdte volna még a nyugati polgárság gyomrát is, nem beszélve a kiirtott zsidók hozzátartozóiról.

A hidegháborúban az USA és a tőkés Németország szövetségesek voltak. Német területen mind a mai napig több tízezer amerikai katona állomásozik, ahogyan illik, rakétákkal és atomfegyverekkel. Német területről lázított a Szabad Európa Rádió a szocializmus ellen. Innen szervezték a diverzánsakciókat Kelet-Európa szocialista államai ellen.

A szocializmus határa Berlinben volt, a Brandenburgi kapun vörös zászló lobogott. Ami nem sikerült az 1918-as német forradalmároknak, megvalósult a Német Demokratikus Köztársaságban, a munkások és parasztok lettek az ország urai. Az USA megpróbálta távolabbra tolni a szocializmus határait, de a Szovjetunió és a szocialista országok nem engedték.

Pompeo amerikai külügyminiszter furcsa beszédet mondott Berlinben. Ünnepit, lelkesítőt, de a lelkesítésbe nem kevés keserű szájíz keveredett. Hiába volt az egyezkedés Gorbacsovval, hiába juttatták az ellenzéket hatalomra Magyarországon és a térség más országaiban, hiába áldoztak rengeteg pénzt a Jugoszlávia elleni háborúra, az USA nem érezheti magát a világ urának.

Pompeo meglehetősen arcátlan megjegyzést tett arra, hogy „Oroszországot egy egykori KGB-tiszt vezeti, aki Drezdában szolgált”, mostanság pedig úgymond meghódítja szomszédjait. Putyin elnök mellett kapott Hszi Csin-ping kínai vezető is, mondván, hogy a „Kínai Kommunista Párt a tekintélyuralom új változatát fejleszti ki”, a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg pedig állítólag beavatkozik a szomszédos országok belügyeibe.

Oroszország mindig is kihívást jelent az USA számára, különösen, ha az ország élén erős vezető áll. Kínával egyezkednének az amerikaiak, de csak a saját feltételeik alapján. Kína pedig erre nem vevő. De miért is engedne, amikor az 5G-vel először szorította meg a nyugati világot a csúcstechnika terén? És amit Pompeo „tekintélyuralomnak” nevez, az nem más, mint a kínai sajátosságú szocializmus, amely egyre inkább élhetőbb és fenntarthatóbb modellnek látszik, mint a liberális társadalom agyonreklámozott modellje.

Az új ellenség ellen küzdeni kell, mégpedig a nyugati demokrácia két letéteményesének, az USA-nak és Németországnak. Nagyjából ezt üzente az amerikai külügyminiszter. Csakhogy a világ nem úgy alakul, ahogyan azt Pompeo úr szeretné. A németek továbbra is Oroszországból veszik a gázt. Mint ahogyan az iszonyú nyomás ellenére Magyarország sem állította le Paks-II építkezését, és Putyin ezentúl is szívesen látott vendég lesz Budapesten. És tekintheti az USA a Huaweit a kínai kommunisták titkos fegyverének, az 5G technológiát Magyarország Kínától szerzi be.

A jubileumi bulira meghívták a kicsiket is, a visegrádi négyeket, mondván, hogy sokat tettek a kommunizmus megdöntéséért. Szerintem egyik ország polgárai sem dicsekedhetnek azzal, hogy ők döntötték meg a szocialista rendszereket, de ahogyan lenni szokott, az évek múlásával egyre többükről derül ki, hogy ők szenvedtek, nyomorogtak a szocializmusban, és persze ellenálltak, harcoltak, küzdöttek a gonosz ellen.

Egyet persze biztosan megtettek. Odaadták országaik piacát a német, francia, amerikai tőkének, bevállalták az EU minden terhét, a NATO világhatalmi kalandjairól nem is beszélve. És még ma is, ahogyan a magyar miniszterelnök minap megjegyezte, a pénz ugyan jön az EU-ból, de ennek nagy része vissza is csordogál, sőt inkább áramlik az EU-ba.

Az USA persze nagyon szeretné, ha európai szövetségesei egyként beállnának a sorba, mint egykor, a hidegháború idején, de ez elég kínkeservesen megy. Az amerikai katonák ugyan szabad mozgást kaptak Kelet-Európában, de háborúzni Oroszország ellen egyik visegrádi ország se nagyon akar.

Amerika ma ráadásul nem annyira vonzó, mint harminc éve. Az amerikai demokráciamodell közelről nézve nem olyan csábító, mint a televíziós sorozatokban. Amerikából erőltetik a demokrácia liberális felfogását is, az egyén teljes és korlátlan szabadságát. Amerikából pénzeli Soros is a civilszervezeteit.

A berlini falat lebontották, de a kelet-német ember ma is más, mint a nyugat-német. S főleg harminc év után sem él úgy, mint a nyugati. Mint ahogyan mi sem élünk úgy, mint az osztrákok, vagy a németek.

Ma még csak feszengünk. De holnap meg fogjuk kérdezni, és nem egyes politikusok, hanem egyszerű emberek milliói: ezt akartuk? A válasz sem fog elmaradni.

2019 november 9

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

Bennünk élő csillag

Nehéz időket élünk. De élünk, és végső soron ez a legfontosabb. Ha Antall József ma hirtelen felébredne, nem találná pártját, az MDF-et, pedig de sokan éppen bennük látták a nemzet jövőjét. Horn Gyula se nagyon ismerné fel pártját a mai MSZP-ben, és nem csak azért nem, mert már eladták Köztársaság téri székházukat.

De mi, a Munkáspárt itt vagyunk! Ezt sokan tudják az emberek közül, és sokan méltányolják is kitartásunkat. Becsületesnek lenni egy pénzre épülő világban, kitartani eszméink, hitünk mellett olyankor, amikor nem bűn, sőt érdem hitet cserélni, bizony értéknek számít a munkáspártiak következetessége, elkötelezettsége.

Becsüljük meg ezt az erkölcsi tőkét! Megdolgoztunk érte! Olyan időkben vívtunk ki szerény, de kézzel fogható elismerést, amikor a törvény erejével nyilvánítják bűnnek a szocializmus évtizedeit.

De tudjuk, hogy ez kevés. Az emberek többsége ma nem tőlünk várja sorsának jobbra fordulását, sőt még elégedett is azzal, amit a tőkés kormányoktól kap.

Új kérdés, új probléma sok van a mai világban. A tőke erői igyekeznek saját válaszaikkal kielégíteni az embereket, visszatartva őket attól, hogy a mi válaszainkra legyenek kíváncsiak. A mi dolgunk, hogy az embereket foglakoztató sorskérdésekben adjunk érthető válaszokat, és megmutassuk nekik, hogy a tőkéspártok manipulálják, becsapják őket.

Új értékeket, új jelképeket is kell felmutatnunk! A két világháború között elődjeink előtt ott lebegett 1917 eszméje, a Szovjetunió példája. A szocializmus korának nemzedékeit lelkesítette az építés, az óriási társadalmi átalakulás. S ők valóban megforgatták a világot.

El kell felejtenünk mindazt, amiben elődjeink hittek? Ki kell dobnunk régi jelképeinket, el kell felejtenünk ünnepeinket? Nem, és nem! Számunkra vörös betűs nap március 21-e, a Tanácsköztársaság napja. A vöröskatonák nem csak a munkások és parasztok hatalmát védték a cseh, a román, a francia hadsereggel szemben, hanem Magyarországot. Senki sem tette rajtuk kívül!

Április 4-én a német megszállás alól szabadult fel az ország. Emlékeznünk kell, de körültekintően. Van, akinek jobban tetszene, ha az amerikaiak szabadítottak volna fel, de nem így történt. Ne feledjük azt sem, hogy a mai élők nem élték meg a háborút, sohasem találkoztak SS-katonákkal és nyilas halálosztagokkal. Évente egyszer, egy helyen beszélnünk kell erről, hogy ne ismétlődhessen meg a múlt.

November 7-e egy új világ születését jelenti nekünk. Egy olyan világét, amelyben nem a pénz az úr, hanem az ember. Ennek a világnak az eljöveteléért harcolt Táncsics Mihály és Frankel Leó is.

November 7-e nem orosz ünnep. Ha Marxnak lett volna igaza, akkor a szocialista forradalom a legfejlettebb tőkésországok valamelyikében győzött volna. De Marx nem láthatta előre, amit Lenin már tudott, hogy a világ változása miatt a kapitalizmus lánca a leggyengébb láncszemnél fog átszakadni. És akkor Oroszország volt ez a láncszem.

Nem megszokásból kell ünnepelnünk, hanem hitből és a kor kérdéseihez kapcsolódóan, Ma sehol sincs napirenden a szocialista forradalom, de a világ iszonyú sebességgel változik. Eltörlik-e a nemzeteket Európában vagy megmaradnak? Kiegyezik-e a NATO Oroszországgal vagy a mostani játékkatonásdiból pusztító háború lesz? Senki sem tudja megmondani, hogy nem szakad-e el újra a lánc. Talán éppen itt, Közép-Európában?

November 7-én egy pillanatra gondolunk az orosz forradalmárokra, Leninre és forradalmár társaira. Ők voltak az elsők. Ők indultak el egy hosszú úton. Sikerekkel, hibákkal és tévedésekkel teli, de szocialista úton. Mi ezért tiszteljük őket. Azok pedig, akik a pénz uralmában hisznek, gyűlölik őket.

1917 emléke a ma forradalmi mozgalmaival köt bennünket össze. A nemzetközi kommunista és munkásmozgalom pártjaival, akik között a Munkáspárt is ott van. A szocialista országokkal, amelyek a saját nemzeti körülményeik között, de a közös ellenfél, a tőke uralma ellen harcolnak.

És persze, ne feledjük, hogy jön a születésnap, a Munkáspárt harmincadik születésnapja! 1989-ben a múltunk erőt adott, hogy új pártot teremtsünk. Pártot a tőke elleni harcra.

Ünnepeink ma nekünk adnak erőt. Hitünket, meggyőződésünket erősítjük meg. Még sok évtized áll előttünk. Csak akkor nem tévedünk el, csak akkor nem engedünk a jövőben sem külső csábításoknak, ha marxisták maradunk, de egyben alkalmazkodunk a mához, az új viszonyokhoz. Ha a csillag, a szocializmus csillaga bennünk él.

 

2019 október 26

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

Mi van a kapitalizmuson túl?

A világ 58 országának 73 pártjával együtt kerestük a választ az elmúlt héten.  Török barátaink, talán, hogy megkönnyítsék a választ, egy képpel kedveskedtek.

Három ember, szürkék, vagy talán csak nem feltűnőek. Olyanok, mint mindenki.  Tegnap éltek, vagy csak holnap születnek.  Nem tudni.  Mindegy is.  A lényeg a zászló a kezükben.  Nem szürke.  Vörös! A múlt üzenete, és egyben a jövő ígérete.

Mi van a kapitalizmuson túl? Kezdjük azzal, hogy valaminek lennie kell.  Emberek voltak a kapitalizmus előtt is, és a rendszer minden hibája és gonoszsága ellenére a számuk most is nő.  A kapitalizmus nem akarja elpusztítani az embereket, mert akkor kit zsákmányolna ki.  A robotokat nem lehet.

A kapitalizmus rabságba taszítja az embereket.  Persze, nem valamiféle középkori szolgaságra kell gondolni.  A mai kapitalizmus ennél sokkal ravaszabb. A több száz év nem múlt el nyomtalanul. Manapság elrejti a rabságot. Észre sem veszed, sőt még örülsz is neki.

Modern rabság? Gondoljunk csak bele!  A kormány mostanság szinte utánad dobja a kölcsönöket. Vegyél autót, házat! De a kölcsön kölcsön marad: vissza kell fizetni!  A kormányok a bankokhoz láncolnak bennünket, s a mai technika mellett őket nem tudod átverni.

Szellemi fogságban is vagy. Annyi információt kapsz, amennyi feltétlen kell ahhoz, hogy dolgozz. Az iskolában meg a fejedbe verik, hogy régen minden rossz volt, és eszedbe se jusson bántani a rendszert.

De mindettől még lehet szabadulni.  Az igazi rabságot az jelenti, hogy elhiszed, hogy a kapitalizmuson túl nincs semmi.  Vagy ha sejted, hogy valaminek lennie kell, akkor bebeszélik neked, hogy kár a gőzért. Úgysem lehet megváltoztatni. Ha ezt elérte a kapitalizmus, te szinte biztosan elvesztél.

De talán még nincs minden veszve. Talán még képesek vagyunk nyitott szemmel és nyitott felfogással szemlélni a világot. Talán még észrevesszük, hogy a kapitalizmus mindent megígér, de valójában semmit sem ad. Legfeljebb használatra, bérbe, hitelbe, amit majd visszavesz tőled.

Kell-e azon törni a fejünket, hogy mi van a kapitalizmus után? Végül is, csodálatos dolgok születnek.  Az 5G technológia, ami eddig elképzelhetetlen sebességgel továbbítja az adatokat. Az isztambuli reptér, a legnagyobb a világban, szinte nem is repülőtér, hanem egy álom.  A földrészeken át ívelő gázvezetékek.  Vagy itthoni világunknál maradva, az új Puskás Stadion? Ezeket nem a kapitalizmus szülte? Vajon akkor ki kell őket dobni?

A kapitalizmus után nem a semmi van. Az a világ van ott, amit elődeink alkottak, és ami most teremtődik. Igen, tőkés cégek építik, tőkés kormányok építik a kapitalizmus dicsőségére. A stadion, a Városligeti komplexum, a múzeumok és uszodák nem felelősek azért, hogy a kapitalizmusban születtek. Nem lerombolni kell őket, hanem az emberek, a nép tulajdonává tenni őket.

Ha szabad azt mondani, a hardver jó, sőt kiváló. A szoftverrel van a baj. Azzal, ami mozgatja a kapitalizmust.

Mi mozgatja a tőke világát?  A pénz, a profit vágya. Ez élteti a kapitalizmust. De akkor miért akarunk más szoftvert, más operációs programot? Nos, azért, mert a profit nemcsak éltet, de öl is. Előbb-utóbb fölöslegessé teszi az embert és elpusztítja önmagát.

Nézzünk csak körül! Normális dolog, hogy lassan megfulladunk a hőségtől és a szennyezett levegőtől, de a tőkések, akik tehetnénk ellene, semmit sem tesznek? Nem kétségbeejtő, hogy határozott lépések helyett, ami persze sok pénzbe kerülne, egy tizenéves lányt sztárolnak?

És ahhoz mit szóljunk, hogy világkongresszust tartanak vízhiányról, közben luxusszállókban válogatnak az ásványvizek között? A környezet védelméről szónokolnak, közben rakétáik készen állnak a környezet és vele együtt a mi pusztításunkra?

Sok jó van a mi világunkban.  Isten őrizz, hogy romboljunk! A szoftvert kell cserélni, a rendszert, amely működteti a világot. A pénz, a profit helyett az ember érdeke legyen a döntő.

Mi van a kapitalizmuson túl?  Az, amit most látsz. A ház, ahol élsz. A gyár, ahol dolgozol. A tájak, amelyeket szeretsz. Az emberek, akikkel nap, mint nap találkozol.

Csak minden másként működik. Minden érted van, a te érdekedet szolgálja. Nevezd el! Nevezd szocializmusnak, közösségi társadalomnak. Nem az elnevezés a lényeg. A szoftver teszi mássá.

A világ 58 országának 73 pártjával együtt mondtuk a múlt héten, hogy van ilyen szoftver. El kell indítani. Túl kell lépnünk a kapitalizmuson, feltéve, ha élni akarunk. Klímarombolás és háborúk nélkül, kizsákmányolás és önpusztítás nélkül. Emberként.

2019 október 19

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

Lesz-e polgárháború?

„A választás továbbra is a demokrácia ünnepe”, mondta a választások estéjén Kósa Lajos, a Fidesz kampányfőnöke. Közhellyel próbálta elütni a kínos tényeket. A Fidesz megmaradt ugyan az ország legerősebb pártjának, s a vidék zöme is az övé, de városok egész sorát veszítették el. Nem is beszélve Budapestről.

„Történelmi győzelem született vasárnap”- nyilatkozta Karácsony Gergely. Gyanítom, nem volt egészen tudatában annak, hogy vége a kampánynak, és innentől számon lehet kérni minden szavát. Kampányban jól hangzik, hogy „ez a győzelem arról szól, hogy Budapest zöld lesz és szabad”, de most jön a való élet, a kormányzás, ami eddig nem volt Karácsony úr erőssége.

Hogyan tovább? Lesz-e polgárháború? Beszéljünk világosan! A magyar kapitalizmus mai stabilitása az Orbán-kormánynak köszönhető. 2010 óta megcsinálták azt, amire a balliberális kormányok előtte nem voltak képesek. A nyugat ezt tudja és értékeli is. A nyugati beruházások éppen ezért jönnek. Az amerikaiak sem oktatják ki naponta a kormányt.

Nyugat-Európa liberálisai azonban nem nyugszanak. Trócsányi úr kibuktatásával jelezték, hogy fellépnek a magyar kormány és a visegrádi országok minden olyan akciója ellen, amely megkérdőjelezi a liberális tőke uralkodói szerepét. Kemény idők jönnek.

Az USA dicséri a magyar kormányt, de emeli a tétet. Az új védelmi szerződés mellé amerikai rakétákat is kellene venni. A biztos orosz gázt bizonytalan amerikaival kellene lecserélni. Kínát lehet szeretni, de csak annyira, amennyire az amerikaiak engedik. Képes lesz-e az Orbán-kormány a stabilitást is fenntartani, meg az USA vágyait is kiszolgálni, nos, ez a jövő kérdése.

Mi köze ennek a mostani választásokhoz? Nos, formálódni látszik egy másik csapat, amelynek a stabilitást kellene fenntartani, ha ez a Fidesznek valamilyen ok miatt már nem menne. A nyugat egyelőre nem sürgeti a váltást, de az alternatív csapat felállítását nagyon is támogatja.

A liberális ellenzék megpróbálta visszaszerezni a 2010-ben elvesztett hatalmat.  Szinte a teljes liberális arzenált bevetették, a pedagógus sztrájktól kezdve a rendőrök megdobálásán át az MTV-be való betörésig. Bizonygatták, hogy ők is képesek rendet tartani Magyarországon, megakadályozni, hogy a szakszervezetek tüntessenek, netán sztrájkoljanak. Senki sem hitte el nekik. Most lehetőséget kaptak arra, hogy élesben bizonyítsanak. Már, ha tudnak.

Az ellenzék nem véletlenül keltett polgárháborús hangulatot a kampányban. Tudták, hogy most vagy soha. A tőke nem fogja tovább pénzelni Karácsony úr és üzletfelei ötleteit, ha nincs előrelépés.  Bevetették a nagyágyukat, a finn miniszterelnöktől Frans Timmermansig.  Még Bodrogi Gyulát is, aki a nemzet színészéhez nem túl illő módon telefonon biztatta a liberális választókat. Elhitették az emberekkel, hogy a Fidesz nem egy párt, hanem maga a gonosz, akit bármi áron le kell győzni.

A csatának nincs vége, sőt, most kezdődik igazán. A liberális pénzügyi tőkének megérné, ha a jelenlegi magyar vezetést félreállíthatná. A mai magyar politika nélkül ki tudja, mi maradna a visegrádiak együttműködéséből, nem is beszélve arról, hogy végre jöhetnének a migránsok.

A most győztes ellenzékiek is aligha elégednek meg a polgármesteri székekkel. Ők nem Budapestet, a kerületeket akarják szépíteni és gyarapítani. Hatalmi bázisokat akarnak kiépíteni, ahonnan folyamatosan támadhatják a kormányt. A cél a parlament, a kormány, a cél a teljes hatalom.

Az ellenzéki koalíciót a támadás szelleme hozta össze.  A védekezés számukra a halál. Ha védekezni kezdenek, akkor előbb-utóbb egymás torkának esnek, bizonygatva, hogy ki is az erősebb. Ha védekeznek, vége az ellenzéki egységnek. A külföld is eláll mellőlük, mivel nekik egy cselekvőképes alternatív erő kell. Ezért támadni fognak, konfliktusos helyzeteket fognak keresni, amiből egyébként is van bőven, ha a kormánynak és az új pesti hatalomnak társbérletben kell irányítani a fővárost.

A kormány nyilván reagálni fog. Ne feledjük, az országvezetés felelőssége az övé. De van itt más is. Budapest elvesztését a polgárságban sokan tragédiaként élik meg. Ők azok, akik már eddig is felháborodtak a felemás bírósági döntések miatt és a Fideszt hibáztatják azért, hogy Dobrev Klára EP-képviselő lehetett. A polgárság számos rétege most szembesül azzal, hogy véget érhet a nyugodt polgári lét, a gyarapodás, az építkezés időszaka.

Lesz-e polgárháború? Nos, sok függ attól, hogy a dolgozói rétegek megértik-e, hogy nem akkor járnak jól, ha egyik vagy másik tőkéscsoporthoz csapódnak, hanem ha saját érdekeikért küzdenek? Megérti-e a magyar választók több, mint fele, akik most szavazni sem mentek el, hogy otthon maradni, nem szavazni olyan luxus, amiért drága árat fizetünk majd?  De vajon megérti-e?

2019 október 12

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

Szavazzon a Munkáspártra!

Nem kell bemutatkoznom a kedves választóknak. Sokszor találkoztunk az elmúlt hetekben. Sokak arcán némi csodálkozás volt olvasható, sőt nem kevesen hangot is adtak ennek. Jé, ti még vagytok? Mármint a Munkáspárt. De volt, aki engem sem kímélt: jé, maga még él?

Nos, mint látták, a Munkáspárt is él, szerencsére az elnöke is él, és részesei vagyunk a mostani választásnak. Lehet ránk szavazni. Mármint, hogy Önök szavazhatnak ránk. Ha akarnak.

Az elmúlt hetekben egy kötetnyi magyarázatot hallottam arról, hogy miért nem akarnak a Munkáspártra szavazni.

Mi nem szavazunk a Munkáspártra, mi a győztesekre szavazunk! Ezt a figyelemre méltóan pragmatikus álláspontot meglepően sokan vallják. Még egészen komoly emberek is. Miért? Önvédelemből? Talán. Félelemből? Ez is lehet benne. Vagy egyszerűen kényelemből, mondván, hogy úszunk az árral? Válasszanak, hiszen Önök mondták!

Mi nem szavazunk a Munkáspártra, de tiszteljük az Önök következetességét, és persze azt, hogy a Munkáspártnak sikerült az, ami senkinek a pártok között: egyszerre vagyunk baloldaliak és nemzetiek. Őszintén megmondom, jól esett, hogy sokan gondolták így. Olyanok is, akik tegnap még hallani sem akartak rólunk, ma ajánlásukkal támogatnak. Köszönöm, hogy becsülnek bennünket. A világ változni fog, és egymás kölcsönös tiszteletére még nagy szükség lesz.

Maguk miatt veszett el a szocializmus! Miért nem védték meg Csepelt, az elkótyavetyélt gyárakat, a tönkretett mezőgazdaságot? Sokan tették fel ezt a kérdést. Valójában nem a válasz érdekelte őket. A saját felelősségüktől akartak szabadulni. Mi visszakérdeztünk: nem megmondtuk harminc éve, hogy a kapitalizmus nem fenékig tejföl? Nem kérleltük az embereket? Nem mondtuk, hogy segíteni csak akkor tudunk, ha ott vagyunk a parlamentben? Miért nem szavaztak ránk, miért ültek fel hol az MDF-nek, hol az MSZP-nek, hol a Fidesznek?

Tudják, mi a megdöbbentő? Sokan, akik a szocializmust sírják vissza, most lelkesen az MSZP, a DK, sőt a Momentum mellé állnak, bennünket meg leárulóznak azért, mert nem álltunk be egy velejéig rothadt, korrupt társaságba.

Hol voltatok eddig? Miért nem szerepeltek a televízióban? Ha annyi húszezresem lenne, ahányszor ez elhangzott, bizony isten, gazdag ember lennék. Hol voltunk? Hát, itt, ebben az országban, az utcákon és a tereken. Beszéltünk mindenről, amiről más hallgatott. Arról, hogy a kórházakról csak duma van, de nem költenek rájuk eleget. Arról, hogy a MÁV vonatai piszkosak, késnek és nem utolsó sorban rohadtul drága a jegy.

Nem szerepeltünk a médiában? Igen, nem szerepeltünk, mert nem engedtek oda. Se a kormánymédia, sem az ellenzéki. A szemrehányást nem nekünk kell tenni, hanem nekik. Bár sok értelme nincs, mivel ebben a rendszerben mindent a pénz dönt el.

Apropó, rendszer! Önök, kedves választók, leszámítva a legfiatalabbakat, pontosan tudják, hogy mi volt a szocializmus. Benne éltek. És hála a jó istennek, sokan Önök közül nagyon tisztességes életkort éltek meg. S ebben az Önök génjei mellett szerepe volt annak, hogy a szocializmus vigyázott Önökre, az Önök életére.
Nem lehet oda visszamenni. Ezt is mondták sokan. Igazuk van! Visszamenni nem lehet. A történelem nem számítógépes játék, amit addig lehet ismételgetni, amíg ki nem jön a nekünk tetsző eredmény.

Mi sem vissza felé akarunk menni, hanem előre. És azért akarunk menni, mert látjuk, hogy a mostani rendszer nagyon sok embernek nem jó. Jó, nőnek a bérek, ez igaz! De nem annyira, hogy félre tegyünk belőle, csak annyira, hogy most elköltsük, feléljük. Mi lesz holnap?

Azonos európai bérekről álmodunk, de lehet-e ilyen egy olyan rendszerben, ahol a profit a lényeg? Miért adna a tőkéstulajdonos mindenkinek azonos bért, ha éppen azon nyer, hogy Németországban drága a munkaerő, Magyarországon meg olcsó?

Sokan panaszkodnak az állam, az önkormányzatok nemtörődömségére. Az emberek kiszolgáltatottságára, ami mindenben megnyilvánul. Jó, ma lehet menni a bíróságra, lehet pereskedni akárki és akármi ellen. Feltéve, ha van pénzed ügyvédre.

A legtöbben Önök közül, nem kértek tőlünk semmit. Csak beszélni akartak, elmondani a gondjaikat. Elmondani nekünk, elmondani valakinek, elmondani bárkinek. És mi meghallgattuk Önöket, a bánatukat az elvesztett évtizedekért, a panaszukat az embertelenül alacsony nyugdíjra, a drága gyógyszerekre.

Nos, ha ránk szavaznak, ha nem, mi meg fogjuk hallgatni Önöket október 13. után is. De higgyék el, mindketten jobban járunk, ha a Munkáspártra szavaznak.

Szavazzanak a Munkáspártra!

2019 október 5

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

Miről szól az európai csata?

Megmondom őszintén, nem nagyon izgat, hogy ki van az Európai Bizottságban. Szerintem nem vagyok ezzel egyedül. Az EU-biztos hölgyeket és urakat nem mi választjuk, nem találkozunk velük, és ami a legfőbb: nem értünk vannak! Akkor meg minek izguljunk?

Az persze dühít, amikor magyarokkal szúrnak ki a nyugatiak, bárkiről is legyen szó. Trócsányi László urat lehet szeretni, nem szeretni, de nem érdemelte meg, hogy jelentéktelen senkik, akik most azt képzelik, hogy ők a hit védelmezői és Európa őrei, szórakozzanak vele.

Hogy mégis szót emelek, annak más oka van. Nehogy azt higgyük, hogy Trócsányi megvétózása az európaiság, a demokrácia győzelme! Egy frászt!
A magyar jelölt elgáncsolása azt jelzi, hogy a német és a francia tőke újra elkezdi osztogatni a pofonokat és ellene megy mindennek, ami zavarja a német és a francia tőke uralmát Európa felett.

A kapitalizmus ugyanis nem szeretetről és egymás segítéséről szól, hanem arról, hogy ki tud nagyobb profithoz jutni. Tulajdonképpen bármilyen eszközzel és bármi áron. Európát a német és a francia tőke uralja, és ezt nem akarják átengedni senkinek sem. A mai világban nem illik lerohanni az egyes országokat, de beolvasztani, alárendelni a német-francia tőke érdekeinek, miért is ne?

A német és a francia tőke vágya az „európai egyesült államok”. Egy közös vállalat, ahol főrészvényesek, azaz a német-francia tőke diktál. Ezt akarja a liberális tőke is. Ezért vállal szerepet Soros György a projektben. Az ilyen Európa ideális lenne a piacnak, hiszen nem lennének nemzeti korlátok, semmi sem akadályozná a bankok, a pénz uralmát.

A kelet-európaiak, köztük a visegrádi négyek, meg akarják tartani a nemzeti kereteket. A csatlakozáskor nem nagyon törődtek ezzel. Akkor siettek, mielőbb szükségük volt az EU által jelentett védelemre és a német-francia tőke pénzére. Nem véletlen, hogy a Gyurcsány-kormány mindenkit megelőzve iktatta törvénybe a Lisszaboni Szerződést, amely az Európai Parlament mostani gátlástalan és pofátlan támadásának a jogi alapja.

De a visegrádiak időközben rájöttek, hogy a német és a francia tőke nem önzetlen, és ha nem tesznek valamit, modern gyarmattá válnak. A nemzetállam fontos eszköz lett abban, hogy védje a nemzeti tőkét idehaza és segítse a terjeszkedését más piacokon. A nemzeti identitás, a nemzeti kultúra, a vallás védelme ehhez teremt szellemi kereteket.

A német és a francia tőkének meghatározó szerepe van a visegrádiak gazdaságában. De nem elég nekik, hogy uralják a kelet-európai országok iparát. Az sem elég, hogy a saját áruikkal tömik tele a keleti piacokat. Zavarja őket, hogy a visegrádi kormányok beengedik az orosz tőkét. Az oroszok szilárd pozíciókkal rendelkeznek az energetikai piacon, és most beszállnak a kis-és középvállalkozások finanszírozásába is.

A német és a francia tőke ellenségesen kezeli, hogy a kínai tőke beszállt a visegrádiak infrastruktúrájának fejlesztésébe, példának okáért vasutat építenek Belgrád és Budapest között. És végképp zavarja őket, hogy a visegrádiak egységesedésével olyan hatalmi tényező jöhet létre az EU keretein belül, amely több kérdésben ellene mehet a német-francia uralomnak.

A visegrádiak nem akarják uralni Európát. Nem is tudnák. Ők a saját területükön akarnak önállóságot és részesedést az európai rétesből, de lehetőleg úgy, hogy ne kelljen egyszerre lépni.

Az idei EP-választás két meglepetést hozott. A visegrádiak nem tudták megváltoztatni az erőviszonyokat, de elég erősek lettek ahhoz, hogy az Európai Unió új vezetőinek megválasztásába beleszóljanak. Másrészt, a visegrádiaknak sikerült egyes kérdésekben maguk mellé állítani Ausztriát és Olaszországot. Sőt, a magyar-bajor gazdasági együttműködés kezdett politikai együttműködéssé formálódni.

Ez már sok volt a német-francia tőkének. A visegrádi országok kormányait nem tudják leváltani, mert a kapitalizmus stabilitását a térségben jelenleg ezek a kormányok biztosítják. A lehetséges szövetségeseiket azonban képesek gyengíteni. Az olasz kormány átalakítása után a visegrádiak elvesztették az olasz támogatást, és nem tudni, hogy mi lesz Ausztriával. Az olasz, osztrák és bajor pillér nélkül a V4 kelet-európai ötletté zsugorodhat vissza.

És most a Trócsányi-ügy, egy újabb pofon, figyelmeztetés a visegrádiak tőkés köreinek, hogy tudniuk kell, hogy hol a helyük.

Az európai csata arról szól, hogy ki uralja a jelenlegi és a jövőbeni piacokat. A profitharcban másodlagossá válnak azok a kérdések, amelyek az emberek többségének életét befolyásolják, köztük az egészségügy, a klíma és a környezet megvédése, a kulturális értékek megőrzése. Mindez csak akkor kerül szóba, ha az pénzt hozhat. Európa problémáit nem lehet megoldani a pénz, a profit alapján. A jövő attól függ, hogy Európában sikerül-e olyan rendszereket létrehozni, amelyeket nem a pénz, hanem az emberek, a népek érdekei mozgatnak.