Némi túlzással két német nő, Angela Merkel és Ursula von der Leyen kezében van Európa sorsa. Nem kell megijedni, se attól, hogy németek, se attól, hogy nők! Nem az örökkévalóságról van szó, csak hat hónapról.

Történt ugyanis, hogy az Európai Bizottság elnöke tavaly óta Von der Leyen asszony. Véletlenül se nevezzük őt az „európai kormány” fejének, mert a végén még tényleg az lesz. Az EU soros elnökségét pedig júliustól Németország vette át, így „főnökünk” nem más, mint a német kancellár. Persze, ezt se kell szó szerint venni, legalábbis egyelőre nem.

Az Európai Unió sorsa nem fog eldőlni a következő hat hónap alatt, de eldőlhet az, hogy a sokféle változat közül melyik lesz a legerősebb. Az Európai Unió sorsa pedig nem más, mint az európai kapitalizmus sorsa. Vagyis a tét nagy.

A koronavírus megrázta az európai kapitalizmust. A leggazdagabb országok egészségügyi rendszere csődöt mondott. A nagy közös intézmények, az EU és a NATO hetekig tehetetlenül szemlélték, hogy ezrek halnak meg. Összevissza zárták le a határokat, egymás orra elől vitték el még az arcmaszkokat is, képtelenek voltak az egyébként meglévő civil és katonai források mozgósítására.

A dolog annál is inkább kínos volt, mert Kína képes volt saját civil és katonai eszközeinek nagyon gyors mozgósítására és leküzdötte a járványt. Ráadásul kiderült az is, hogy a tőkés Európa kiszolgáltatott helyzetben van, mivel a maszkok és lélegeztető készülékek terén Kínára van utalva. Ebben persze nem Kína a ludas, hanem az európai tőke, amely a nagyobb profit reményében, ahogyan mondani szokás, „kiszervezte” Kínába e stratégiai áruk termelését.

Az európai nagytőke azonban gyorsan rájött arra, hogy a koronavírus nem csapás a tőkére nézve, hanem talán az utolsó lehetőség a totális összeomlás elkerülésére. S bizony, bizony, ebben a felismerésben nagy szerepet játszott a két német asszony.

A válságra hivatkozva most meg lehet tenni mindent, amit normális körülmények között nem lehet. Ursula von der Leyen nyilvánvalóan Merkel egyetértésével meghirdette az EU 750 milliárd eurós segélycsomagját. Ezt az óriási összeget az EU közös hitelként veszi fel, amit közösen kell visszafizetni. A németeknek, és nem csak a két asszonyról van szó, jól meg kellett dolgozni a többi EU-tagot, hogy belemenjenek ebbe. Még Orbán Viktor is belement, pedig tudhatja, hogy az ilyen közös lónak túrós a háta. A közösen felvett hitelről nem is beszélve.

Von der Leyennek és Merkelnek most le kell nyeletni a többiekkel az EU új költségvetését, amelyben a gazdag országok többet kapnak, mint a szegényebbek. A magyar kormány és a többi visegrádi ezen felkapta a vizet, pedig tudhatják, hogy az EU már csak ilyen. A pénzen mindig össze lehet veszni, el lehet menni a szakításig, de szinte biztos, hogy nem kerül sor szakításra. Merkel és Von der Leyen mindig a keletiek szemébe vághatja, hogy a német tőke nélkül ma is szocializmus lenne
Kelet-Európában, és ma is a német tőke adja a keletiek gazdaságának alapját.

A kelet-európai tőkés kormányoknak erre az esetre van válaszuk. Ha Kelet-Európába visszajön a szocializmus, a jó isten se menti meg Nyugat-Európát. Von der Leyen is, Merkel pedig még inkább tudja, hogy ebben van igazság.

Johannes Haindl, új budapesti német nagykövet, aki éppen most vette át hivatalát, világosan jelezte Németország szándékait. „A közös európai értékek és érdekek alapján erősíteni kívánjuk a szolidaritást és az együttműködést Európában. A német-magyar kapcsolatokat a jövőbe mutató módon fejlesztjük.”

Orbán Viktor már július 3-i heti rádióinterjújában az új helyzetet lefordította a magyar törekvések nyelvére. „A II. világháború végén…Németországot visszabombázták a középkorba…bennünket, közép-európaiakat odadobtak a Szovjetuniónak meg a kommunistáknak…Most mindenki azt várja, hogy Közép-Európa meg Németország adja az unió versenyképességének a magját, és ettől a régiótól remélik, hogy kihúzza egész Európát a bajból.”

Magyarán, Németország és a V4-ek együttműködésében látja a jövőt. Ez nyilván azt is jelentené, hogy a visegrádiak több beleszólást kapnának az európai ügyekbe, amire eddig nem volt mód. A német tőkének persze kell a stabil Kelet-Európa, de a támogatás ára nyilván az, hogy együtt kell menetelni. Eddig is így volt, de a mostani válságos helyzetben valós a dilemma. Meddig kell együtt menetelni? Túl a szakadék szélén is?

Orbán jelezte, hogy a német-magyar barátságba nem fér bele az, hogy elfogadjuk a migránskvótát. Az interjúnak van azonban egy fontos mondata: „Európának össze kell tartania. Több esélyünk van arra, hogy egy európai gazdaság részeként legyünk sikeresek, mint külön-külön álló nemzetgazdaságokként.” Vagyis nem akarják átlépni a Rubikont, szó sincs az EU-tól való eltávolodásra. A határozott nyitás Oroszország és az Eurázsiai Unió felé csak tartalék lehetőség, vagy még annyi se.

A következő fél év döntő lesz az EU és az Egyesült Államok viszonyában is. Novemberben eldől, hogy marad-e Trump. Ha marad, az európai tőkének döntenie kell: hadakozni akar az amerikai tőkével, vagy beáll a sorba.

Ha beáll a sorba, akkor teljes mellszélességgel be kell szállni a Kína elleni gazdasági, politikai és ideológiai háborúba, amitől irtózik az európai tőke jelentős része. Az EU és Kína vezetőinek szeptemberre tervezett személyes találkozóját mindenesetre elhalasztották. Az EU csak olyat tudna ma kínálni, ami Kínának kevés. Amit Kína elvár az EU-tól, az meg túl sok az USA-nak.

Orbán és Szijjártó az amerikai nemzeti ünnepen mindenesetre siettek biztosítani partnereiket, hogy Magyarország az USA-val halad, s „a keresztény örökség megőrzésének szándéka, a családok folyamatos erősítése és az Izraelnek nyújtott közös támogatásunk továbbra is meghatározza politikánk irányvonalát.”

Történelmi tapasztalatunk, hogy Magyarország csak kiegyensúlyozott, több pilléren nyugvó politikával élheti túl a nemzetközi megrázkódtatásokat.
A háromlábú szék a legstabilabb, két lábúval csak felbukni lehet.