2020 július 11

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

Magyarország és a háromlábú szék

Némi túlzással két német nő, Angela Merkel és Ursula von der Leyen kezében van Európa sorsa. Nem kell megijedni, se attól, hogy németek, se attól, hogy nők! Nem az örökkévalóságról van szó, csak hat hónapról.

Történt ugyanis, hogy az Európai Bizottság elnöke tavaly óta Von der Leyen asszony. Véletlenül se nevezzük őt az „európai kormány” fejének, mert a végén még tényleg az lesz. Az EU soros elnökségét pedig júliustól Németország vette át, így „főnökünk” nem más, mint a német kancellár. Persze, ezt se kell szó szerint venni, legalábbis egyelőre nem.

Az Európai Unió sorsa nem fog eldőlni a következő hat hónap alatt, de eldőlhet az, hogy a sokféle változat közül melyik lesz a legerősebb. Az Európai Unió sorsa pedig nem más, mint az európai kapitalizmus sorsa. Vagyis a tét nagy.

A koronavírus megrázta az európai kapitalizmust. A leggazdagabb országok egészségügyi rendszere csődöt mondott. A nagy közös intézmények, az EU és a NATO hetekig tehetetlenül szemlélték, hogy ezrek halnak meg. Összevissza zárták le a határokat, egymás orra elől vitték el még az arcmaszkokat is, képtelenek voltak az egyébként meglévő civil és katonai források mozgósítására.

A dolog annál is inkább kínos volt, mert Kína képes volt saját civil és katonai eszközeinek nagyon gyors mozgósítására és leküzdötte a járványt. Ráadásul kiderült az is, hogy a tőkés Európa kiszolgáltatott helyzetben van, mivel a maszkok és lélegeztető készülékek terén Kínára van utalva. Ebben persze nem Kína a ludas, hanem az európai tőke, amely a nagyobb profit reményében, ahogyan mondani szokás, „kiszervezte” Kínába e stratégiai áruk termelését.

Az európai nagytőke azonban gyorsan rájött arra, hogy a koronavírus nem csapás a tőkére nézve, hanem talán az utolsó lehetőség a totális összeomlás elkerülésére. S bizony, bizony, ebben a felismerésben nagy szerepet játszott a két német asszony.

A válságra hivatkozva most meg lehet tenni mindent, amit normális körülmények között nem lehet. Ursula von der Leyen nyilvánvalóan Merkel egyetértésével meghirdette az EU 750 milliárd eurós segélycsomagját. Ezt az óriási összeget az EU közös hitelként veszi fel, amit közösen kell visszafizetni. A németeknek, és nem csak a két asszonyról van szó, jól meg kellett dolgozni a többi EU-tagot, hogy belemenjenek ebbe. Még Orbán Viktor is belement, pedig tudhatja, hogy az ilyen közös lónak túrós a háta. A közösen felvett hitelről nem is beszélve.

Von der Leyennek és Merkelnek most le kell nyeletni a többiekkel az EU új költségvetését, amelyben a gazdag országok többet kapnak, mint a szegényebbek. A magyar kormány és a többi visegrádi ezen felkapta a vizet, pedig tudhatják, hogy az EU már csak ilyen. A pénzen mindig össze lehet veszni, el lehet menni a szakításig, de szinte biztos, hogy nem kerül sor szakításra. Merkel és Von der Leyen mindig a keletiek szemébe vághatja, hogy a német tőke nélkül ma is szocializmus lenne
Kelet-Európában, és ma is a német tőke adja a keletiek gazdaságának alapját.

A kelet-európai tőkés kormányoknak erre az esetre van válaszuk. Ha Kelet-Európába visszajön a szocializmus, a jó isten se menti meg Nyugat-Európát. Von der Leyen is, Merkel pedig még inkább tudja, hogy ebben van igazság.

Johannes Haindl, új budapesti német nagykövet, aki éppen most vette át hivatalát, világosan jelezte Németország szándékait. „A közös európai értékek és érdekek alapján erősíteni kívánjuk a szolidaritást és az együttműködést Európában. A német-magyar kapcsolatokat a jövőbe mutató módon fejlesztjük.”

Orbán Viktor már július 3-i heti rádióinterjújában az új helyzetet lefordította a magyar törekvések nyelvére. „A II. világháború végén…Németországot visszabombázták a középkorba…bennünket, közép-európaiakat odadobtak a Szovjetuniónak meg a kommunistáknak…Most mindenki azt várja, hogy Közép-Európa meg Németország adja az unió versenyképességének a magját, és ettől a régiótól remélik, hogy kihúzza egész Európát a bajból.”

Magyarán, Németország és a V4-ek együttműködésében látja a jövőt. Ez nyilván azt is jelentené, hogy a visegrádiak több beleszólást kapnának az európai ügyekbe, amire eddig nem volt mód. A német tőkének persze kell a stabil Kelet-Európa, de a támogatás ára nyilván az, hogy együtt kell menetelni. Eddig is így volt, de a mostani válságos helyzetben valós a dilemma. Meddig kell együtt menetelni? Túl a szakadék szélén is?

Orbán jelezte, hogy a német-magyar barátságba nem fér bele az, hogy elfogadjuk a migránskvótát. Az interjúnak van azonban egy fontos mondata: „Európának össze kell tartania. Több esélyünk van arra, hogy egy európai gazdaság részeként legyünk sikeresek, mint külön-külön álló nemzetgazdaságokként.” Vagyis nem akarják átlépni a Rubikont, szó sincs az EU-tól való eltávolodásra. A határozott nyitás Oroszország és az Eurázsiai Unió felé csak tartalék lehetőség, vagy még annyi se.

A következő fél év döntő lesz az EU és az Egyesült Államok viszonyában is. Novemberben eldől, hogy marad-e Trump. Ha marad, az európai tőkének döntenie kell: hadakozni akar az amerikai tőkével, vagy beáll a sorba.

Ha beáll a sorba, akkor teljes mellszélességgel be kell szállni a Kína elleni gazdasági, politikai és ideológiai háborúba, amitől irtózik az európai tőke jelentős része. Az EU és Kína vezetőinek szeptemberre tervezett személyes találkozóját mindenesetre elhalasztották. Az EU csak olyat tudna ma kínálni, ami Kínának kevés. Amit Kína elvár az EU-tól, az meg túl sok az USA-nak.

Orbán és Szijjártó az amerikai nemzeti ünnepen mindenesetre siettek biztosítani partnereiket, hogy Magyarország az USA-val halad, s „a keresztény örökség megőrzésének szándéka, a családok folyamatos erősítése és az Izraelnek nyújtott közös támogatásunk továbbra is meghatározza politikánk irányvonalát.”

Történelmi tapasztalatunk, hogy Magyarország csak kiegyensúlyozott, több pilléren nyugvó politikával élheti túl a nemzetközi megrázkódtatásokat.
A háromlábú szék a legstabilabb, két lábúval csak felbukni lehet.

2020 július 4

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

Az örökség felelősséggel jár

Az örökség felelősséggel jár. A szülők elmennek, ránk marad a lakásuk. A bútoroktól könnyű szívvel szabadulunk meg. Pedig gyerekként mennyit is ugráltunk rajtuk! De nincs mit tenni, nem férnek modern világunkba.

De a többi? A képek, a könyvek, a kitüntetések? Egyikről, másikról már beszélni sem szabad, nemhogy büszkélkedni velük. Dobjuk ki? Dobjuk! De mit mondunk majd a fiunknak vagy lányunknak, vagy az ő gyermekeiknek, ha megkérdezik: kik voltak az elődjeik? Mert meg fogják kérdezni. Lehet, hogy nem ma, de megkérdezik.

Úgy, ahogyan mi is megkérdeztük a szüleinket. Ti mit csináltatok ’56-ban, ’89-ben? Miben hittetek, miért dolgoztatok? Miért vállaltatok bennünket?
Az örökség felelősséggel jár. Felelősség elfogadni az örökséget és felelősség visszautasítani. Embernek is, pártnak is, országnak is.

Harminc éve mindenkinek döntenie kellett, mit visz magával a múltból. Elindult a politikai nagytakarítás.

Átkereszteltek mindent, amiben benne volt, hogy kommunista. Marx, Lenin vagy éppenséggel Kádár könyveit csak kidobták, elzárták, de nem égették el. Talán mert a szocializmus éveiben beléjük sulykolták Heine szavait: „ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is fognak”.

Neves közéleti személyiségek tagadták meg apjukat, mert az apa múltja nem illett a fiú életrajzába.

Új szavak jöttek forgalomba: polgári, nemzeti, köztársasági, európai. Bármi, csak ne munkás, sőt még népi sem!

Nem kellett nekik a múlt öröksége! Úgy gondolták, hogy az új világ mindenre megoldást ad. Pedig ez a világ nem új volt. A pénz uralma jött vissza, amitől egykor sikerrel megszabadultunk.

A magyar vállalkozóknak ígértek biztos jövőt, közben eladtak mindent a külföldi tőkének. Nemzeti függetlenségről beszéltek, közben szuverenitásunk egyre nagyobb szeleteit adták az EU-nak. Hazaküldték a szovjet katonákat, behívták a NATO-t és az amerikaikat.

Mi úgy döntöttünk, hogy nem dobjuk ki értékeinket. Nem tagadjuk meg a szocializmus négy évtizedét, csak azért, mert az új hatalmak rossznak, sőt bűnösnek nyilvánítják. Tartoztunk ezzel szüleinknek, akik tisztességre neveltek, diplomát adtak a kezünkbe, lakáshoz segítettek. De tartoztunk ezzel gyermekeinknek is, mert tudtuk, hogy a kapitalizmusban aligha adhatunk nekik annyit, mint amennyit mi kaptunk szüleinktől.

Vállalhattuk, sőt jó szívvel vállalhattuk a szocializmust, mert tudtuk: a rendszerváltás nem forradalom volt, ahol a nép letaszította gaz urait. Nem a tisztességesek győzelme volt a tisztességtelenek felett.

Becstelen alku volt. A gazdagodásra vágyó polgári ellenzék, a dolgozó népet cserben hagyó párt- és állami vezetők és a nyugati kormányok egyeztek meg egymással a mi rovásunkra. A magyar szocializmus nem megbukott, hanem megbuktatták.
Vállalhattuk a szocializmust, mert nem csak a munkásságnak, nem csak a szegényeknek adott jobb életet.

A szocializmus a magyar nemzet, Magyarország anyagi és szellemi gyarapodását tette lehetővé. A szocializmus nemzeti ügyet szolgált.

A tőkésektől elvették a gyárakat, de olyan nemzeti ipart teremtettek, amilyen még nem volt a magyar történelemben. A paraszt földhöz jutott, majd megtanulta, hogy mit jelent a korszerű nagyüzemi gazdálkodás. És Magyarország agrár nagyhatalom lett.

Vállalhattuk azért is, mert az új rend új értékeket szült. Megtanultuk, hogy a munka becsület, tisztesség dolga. Nem az ügyeskedőt, a csalót kell tisztelni, hanem azt, aki becsülettel dolgozik. Megtanultuk tisztelni az idősebbeket, a tanárainkat, a szüleinket. Megtanultunk segíteni egymásnak, szolidaritást vállalni a gyengébbekkel. Kiegyensúlyozott életet, stabilitást, rendet és biztonságot építettünk ezekre az értékekre.

Vállalhattuk a szocializmust, mert tudtuk, hogy a világ nagy problémáit nem lehet megoldani a tőke logikája alapján. Sohasem fogunk jól lakatni minden éhezőt, ha azt nézzük, hogy hoz-e ez profitot vagy sem. Sohasem fogjuk a környezetet megvédeni, ha csak arra költünk, ami pénzt hoz. Sohasem lesz vége a háborúknak, a kábítószernek, a bűnözésnek, mert éppen azok hozzák a legtöbb pénzt a tőkének.

Mi is tudtuk, hogy a szocializmusban sem volt minden jó. Tudtuk azt is, hogy „sok még a szenny és a buta beszéd”, és sokan vannak még „csirkefogók…részegesek, talpnyalók és munkahalogatók”, ahogyan valaha Majakovszkij írta. De tudtuk azt is, hogy a szocializmus minden hibája ellenére többet adott a népnek, a dolgozó embereknek, mint bármilyen más korszaka történelmünknek.

Tudtuk azt is, hogy nem lehet a múlthoz visszatérni. Új közösségi társadalmat kell teremtenünk. Olyat, ami elveti mindazt, ami korábban nem vált be, vagy téves volt. Olyat, ami még többet ad az embereknek.

Tudtuk, hogy a magyar szocializmus négy évtizede közös értékünk. Meg kell védenünk, tovább kell adnunk utódjainknak. Megértettük azt is, hogy mindenki a saját házát építi, de figyelni kell másokat is. Ha valamit jól csinálnak mások, tanulni kell belőle. A sikeres tapasztalat, legyen az Kína, vagy bármi más, a mi ügyünket viszi előre.

Harminc éve vállaltuk a szocializmus örökségét. Tudtuk, hogy lehetetlen küldetést vállalunk. Üldözni, tiltani, kiszorítani, elszigetelni fognak. Sokan megvetnek majd bennünket. Sokan régimódinak tartanak. Sokan nem hisznek majd a szavuknak.
De hittük, tudtuk, hogy minden változni fog. Tudtuk, hogy a munka, a becsület, a tisztesség hosszú távon meghozza gyümölcsét. Tudtuk, hogy az emberek, a népek tapasztalatból tanulnak. Előbb vagy utóbb, de megértik, hogy kisebb dolgokat nyerhetnek, mint a lottóban is, lehet kettesük vagy hármasuk, de a nagy pénzeket csak egyesek viszik el.

A folyamat, az ébredés, a kijózanodás elkezdődött. A koronavírus, a gazdasági válság, a tőkés országok élet-halál harca a piacokért, az erkölcsök szétesése a mi igazunkat jelzik.

Új társadalom kell, új közösségi társadalom!

2020 június 13

Mi a bal szemünkkel nézünk a világra. Így sok mindent észreveszünk, amit csak a jobb szemünkkel nem látnánk. Másként is látjuk a világot, mondjuk úgy, balszemmel. Ezután minden számunkban elmondjuk, miként is látjuk az éppen esedékes eseményeket a saját politikai értékítéletünk alapján, balszemmel.

Mi lesz veled, Lánchíd?

A budapesti Lánchíd, bár fölösleges mondani, hogy budapesti, hiszen Lánchíd csak egy van a világon. Legalábbis mi így érezzük. A Lánchíd nekünk több, mint egy híd. A Lánchíd magyarságunk része. Büszkék vagyunk rá, szeretjük és féltjük.

A Lánchíd felidézi bennünk a történelmünk dicső korszakait. A kort, amikor nagy emberek éltek e hazában, és nagy tetteket hajtottak végre. Nyilván akkor sem volt mindenki Széchenyi István. Nem mindenkiben égett a vágy, hogy Széchenyi szavaival élve „nagy szolgálatokat tegyen a hazának.” Akkor is gond volt a pénz, akkor is vitatkozni kellett a hatalom képviselőivel Bécsben és Pesten. De Széchenyi álma 17 év alatt valósággá lett.

1945-ben a németek felrobbantották a hidat. De a háborúban sokat szenvedett, kirabolt, a párizsi békében újra megbüntetett országban volt erő az újjáépítésre. Húsz hónap kellett hozzá! Csodát tettek! Mindig meghatódottsággal olvastam a feliratot a híd oldalán: „Hirdesse ez a híd is a felszabadított nép teremtőkészségét, a magyar munkás, mérnök és tudós alkotóerejét és munkalendületét!” Hát igen, akkor is éltek nagy emberek, akkor is születtek nagy tettek.

Hol vannak ma a nagy szándékok, a nagy elhatározások, a nagy tettek? Hol vannak azok, akik számára a híd nem csak egy műszaki létesítmény, nem csak mindennapos üzemeltetési feladat, hanem „a haza, a jövő” megtestesítője? Hol vannak a „hazának hálás és az ország érdekei előmozdításában buzgó és hasznos” közéleti személyiségek? Hol vannak?

A Lánchíd mai felújításának kálváriája a magyar politikai élet szégyenfoltja. 2002 óta tudjuk, hogy a hidat fel kell újítani. Nem kell csodálkozni, semmi sem örök, még a híd sem. Nem kell nagy ész annak megértéséhez, hogy nem elég lemosni és újrafesteni a hidat, hanem újjá kell varázsolni. És nem csak azért, hogy most járhassunk rajta, hanem azért is, hogy utódainknak legyen mire büszkének lenniük a 22. században is. Tizennyolc éve mindezt tudjuk, mindezt tudják az illetékesek, az egymást váltó kormányok és budapesti főpolgármesterek, de a hidat mind a mai napig nem újították fel.

Helyette volt okoskodás. Ne járjanak autók a hídon, legyen gyalogos híd! Ne csak a hidat újítsák fel, hanem az Váralagutat is!
Munka helyett volt egymásra mutogatás! Fizessen a kormány! Fizessen a budapesti önkormányzat!

Az idő pedig közben megtette a hatását. Amit hat éve még meg lehetett volna csinálni 12 milliárdból, ahhoz ma már közel 30 milliárd kell. Tíz éve még járhattak teherautók is a hídon, ma már buszok sem, leszámítva a BKK járatait. Tarlós István volt főpolgármester minap kijelentette, hogy a Lánchíd hamarosan olyan állapotba kerül, hogy nem lehet már egyáltalán felújítani. És akkor mi lesz?

Azonnali intézkedések helyett folytatódik az egymásra mutogatás politikája. Karácsony Gergely főpolgármester kijelentette, hogy a hidat tényleg fel kéne újítani, de nincs rá pénz, mert a kormány a járvány idején elvette az önkormányzatok pénzét.

Fürjes Balázs, Budapest és a fővárosi agglomeráció fejlesztéséért felelős államtitkár kontrázott. Tarlós úgy hagyta ott a várost, hogy volt 17,3 milliárd a Lánchídra, amihez a kormány még ad 6 milliárdot. Hol a pénz? De egyébként is a Lánchíd tulajdonosa és a felújítás felelőse a Fővárosi Önkormányzat.

Szeretném világosan kijelenteni, hogy a Lánchíd nem a Fővárosi Önkormányzaté. A Lánchíd az enyém. Széchenyi műve a családomé, a barátaimé, minden magyaré! A Lánchíd a miénk!

Elegem van a kormány és az ellenzék folyamatos és szűnni nem akaró háborújából. Gondolom, hogy sokan vagyunk ezzel így. A kormány is, az önkormányzat is végezze a dolgát! Magyarországnak egy kormánya van, Budapestnek egy közgyűlése van. Egyik sem helyettesítheti a másikat!

Elegünk van abból, hogy politikai elit képtelen közös alkotásra. Amit a kormány mond, az a liberálisoknak maradi, Európa-ellenes, diktatórikus, sőt fasiszta. Amit az ellenzék mond, az a kormány számára nemzetellenes, sorosista, sőt „kommunista”.

A kormány és az ellenzék harca a magyar tőkésosztály két csoportjának, a konzervatívoknak és a liberálisoknak a harca. Ránk hivatkoznak, az emberekre, a népre, de nem értünk harcolnak, hanem a hatalomért, a pénzért. A tragédia az, hogy mi isszuk meg a levét.

Tragédia az, ami a Pesti úti idősek otthonával történik. Sorra halnak meg a szerencsétlen idős emberek. Mit csinált az önkormányzat? Semmit! De naponta elmondták, hogy a kormány a felelős. Mit csinált a kormány? A hadsereggel fertőtleníttette az otthont, és ellenőrzéseket vezetett be, és a médián keresztül szidta az önkormányzatot. Senki nem küldött orvosokat az otthonba, senki nem telepítette át az öregeket máshova. Senki sem mondta, hogy oldjuk meg együtt, függetlenül attól, hogy papíron kinek lenne a dolga. Senki sem mondta, hogy megoldom én a problémát, ha a másik nem teszi. Megoldom, bár jogilag nem az én kötelességem. De emberekről van szó és nekünk emberként kell cselekednünk.

Tragédia a Lánchíd kálváriája. Talán nem fog a Dunába szakadni, bár ki tudja. De milliárdokat dobálnak ki az ablakon a véget nem érő hatalmi harccal olyan időkben, amikor másutt is szükség lenne a pénzre. A politikai elit viaskodása lassítja az ország előrehaladását akkor, amikor mások rohannak előre.

Más rendszerre van szükség. Olyanra, ahol nem a pénz számít, hanem az emberek érdekei. Olyanra, amely az egyes csoportok küzdelme helyett képes hatékonyan mozgósítani a szellemi és anyagi erőket. Olyanra, ahol a Lánchidat óvják, hiszen a Lánchíd a miénk.

Mi úgy hívjuk: új közösségi társadalom.